Dean Koontz – Lidérc Banda

 

Dean Koontzra (1945–) manapság úgy gondolunk, mint rémregényíróra, bár az elmúlt évtizedben a munkáit – különösképpen az Idegenek, Villámlás, Éjfél, Hideg tűz és a Mr. Murder c. regényeit – átitatták a science fiction, krimi, thriller, horror és romantikus elemek is. Az 1970-ben készült Lidérc Banda című történetét olyan periódusában írta, amikor a művei szinte kizarólag science fiction kiadványokban jelentek meg. A döbbenetes lezárás e mű végén már ekkor előrevetítette a stílusok mesteri elegyítését, melyek újabb írásait az örökös bestsellerek közé emelték.

 

 

Cottery nagy késes volt. Hat penge simult láthatatlanul szikár testéhez, és ez a fél tucat önbizalom-növelő kellően felbátorította, hogy szembeszálljon Louisszal, mivel úgy képzelte, hogy ő lehetne a bandavezér. Két percig sem tartott. Louis gyorsabbnak bizonyult, mint bárki sejtette. Olyan könnyedén tért ki Cottery kései elől, mintha pontosan tudta volna, melyik irányból érkeznek. Aztán párszor megütötte ellenfelét olyan csapásokkal, mint amikor egy kisfiú az apjával játszásiból bunyózik, ám mégis úgy kifektette, mintha pörölycsapásokkal intézte volna el. A késes kidőlt, és feldobta a bakancsot.

Nyilvánvaló lecke volt ez.

Mindannyiunk számára.

Louis a markában tartott minket. Bár nem látszott rajta, a Cotteryvel vívott küzdelem bizonyította, hogy valami módon erősebb nálunk. És persze ott van még az is, hogy csupán Louis tudta, kik vagyunk mi; a banda egyetlen tagja sem emlékezett semmire a múltjából a csatlakozása előtti időből. Biztosra veszem, hogy néhanapján mindegyikünk eltöprengett azon, ki lehetett régebben, ám az emlékeinket magas, áthatolhatatlan, obszidián fal határolta azon időpontnál, amikor Louis beszervezett bennünket. Sőt, szinte szellemi és fizikai fájdalmai okozott, ha megpróbáltunk korábbra emlékezni. Megkérdezni Louist? Minek? Csak mosolyogna, elsétálna, és ettől csak megduplázódna a kíváncsiságunk.

És csak Louis ismerte a jövőnket.

Úgy tűnt, volt valami célja a bandának, a létszámunk lassú növekedésének, habár még csak nem is gyanítottuk, mi lehet az. De meglépni a bandától és saját életet élni? Butch, a mi barbár óriásunk egyszer megpróbálta. Száz méterre sem jutott a motorjával, amikor az izmai begörcsöltek, hatvannal kiegyenesítette a kanyart, és akkorát bukott, hogy alaposan összetörte magát.

Louis volt a foglárunk: a banda a börtönünk; és a robusztus, fekete járgányok voltak a rácsok, amik fogva tartottak minket.

Aztán az Atlanti-óceán mentén dübörögtünk az észveszejtő hőségben, a parton éjszakáztunk, hullámok nyaldosták a lábunkat álmunkban, és vedeltük a sört, amit Louis vett nekünk. (Egyedül neki volt pénze.) Ezen a túrán jöttem rá, ki vagyok. És arra is, Louis kicsoda. És hogy miféle sors vár ránk...

Miközben a part mentén száguldozva végigjártuk az olyan turistacsalogató városkákat, mint White City, Ankona, Palm Beach és Boca Raton, elrettentő látványt nyújtottunk. A virágmintás ingű turisták és anyányi hitveseik sápadtan, sietve tértek ki az utunkból, és közben idegesen törölgették hirtelen gyöngyözni kezdő homlokukat. Ekkor tizenketten alkottuk a bandát, plusz Louis. Mint bármely közösségben, köztünk is akadtak, akik kilógtak a sorból. Butch két méter magas volt és legalább százötven kiló, amire vagy tíz kilót rátett a csizmája, a láncai és a farmere. Meg aztán ott volt Jimmy–Joe, ez a pengevékony kis fattyú a gyertyaviasz bőrével és sólyomszerű, eszelős tekintetű, vörös karikás szemével. Állandóan magában motyogott, vihogott, és senkivel sem barátkozott. Yul fegyverbuzi volt. Fénylő koponyája elvonta a figyelmet ruhája dudorairól: a bal hóna alatti pisztolytáskáról és a jobb karjára tekert láncról. Neki még a szemöldöke is kopasz volt, de tényleg!

A többiek nem ríttak ki ennyire, ámbár valamennyien e három gyenge paródiáinak tűntek. Engem kivéve. Én egészen más voltam. Bár nem lehettem több huszonöt évesnél, a hajam és a szőrzetem totál fehéren virított – a szemöldököm, a mell- és ágyékszőrzetem, minden. Úgy hívtak; a Vén Toomey.

Meg aztán ott volt még Louis.

Louis (akit ugyanúgy nem szólíthatsz Lou-nak, mint ahogy Jézust sem Jézinek) nem tartozott a bandához. Arccsontja és előkelő vonásai arisztokratikus tekintete és viselkedése kiváló magániskolában elsajátított jó modorról és tartásról árulkodott, mint ahogy az is lerítt róla, hogy a matematikához és a helyesíráshoz is konyít. Az alakja sem olyan volt, mint azé, aki durva körülmények között nevelődött – egy-hetven lehetett, hatvan kiló, és semmi izom. Mégis megkérdőjelezhetetlenül ő volt a vezérünk, ő hozott össze bennünket, és ő döntött arról, mit tesz velünk legközelebb.

A tengerparti kirándulásunk harmadik napján délután kettőkor, a Florida állambeli Dania közelében minden megváltozott, Nem messze tőlünk egy ajándékbolt derengett elő a homokból és a bozótok közül; kézzel festett reklámtábláján alligátorok és papagájok képei pompáztak. Louis felemelte a kezét, és intett, hogy hajtsunk le a főútról. Húztunk utána a földúton és a csikorgó fehér kavicságyon fél tucat ott parkoló kocsi közé. Mikor a motordübörgés elhalt, Louis leszállt a nyeregből, és szétterpesztett csontos lábaival lecövekelt a járgánya előtt.

– Felderítjük – mondta. – Ne csináljatok zűrt! Majd este visszajövünk.

Ez idáig még egyetlen helyet sem derítettünk fel. Ez változást jelentett az életünkben. Valahogy tudtam, hogy ez a változás nem sok jót hoz.

Bementünk a boltba, és nézegetni kezdtük a kitömött alligátorokat, a faragott kókuszokat, a díszes kagylókat és az eredeti indián gyékényeket. A vevők elhúzódtak tőlünk, elsápadtak és sokkal halkabban beszéltek, mint ahogy a nyaraláson lévők szoktak. A banda általában mindig ilyesfajta reakcióra késztette a közelébe kerülő becsületes polgárokat. Valamennyien elégedetten nyugtáztuk, hogy sugárzik belőlünk az erő és a hatalom, még ha némelyikünk nem is igazán élvezte az ilyen viselkedést.

Louis belépett a bolt végében lévő eladópult mögé, és egy sűrű gyöngyfüggönnyel takart helyiség felé tartott. Az eladó, egy napbarnított és töpörödött, szürke hajú és ráncos képű kis ember, elkapta a karját.

– Mit gondol, hová megy? – kérdezte. Félelme kocsonyaként rezgett a torka mélyén.

Louis nem felelt. Odafordult, és rámeredt az eladóra, majd lepillantott a kézre, amely a karját fogta. A következő pillanatban a kis fickó elengedte, és zsibbadt ujjait dörzsölgette. Sötét horzsolásokat láttam, pedig Louis nem is érintette. Teljesen elfehéredett az arca, és a bal szeme sarkában egy ideg rángatózni kezdett. Ujjai bénának tűntek; eszelősen dörzsölte, mintha a vérkeringését akarná visszaállítani.

Most, hogy Louis kiszabadult, odalépett a függönyhöz, és félrehúzva belesett. Elég közel álltam ahhoz, hogy lássam, mi van ott: valami kis irodaféleség, zsúfolva csecsebecsékkel, benne egyetlen íróasztal és szék. Louis elégedetten visszaengedte a függönyt, és elsétált az eladótól, aki ezúttal nem próbálta megállítani.

– Gyerünk! – mondta Louis, és kisétált az ajtón.

Mentünk.

Két mérföldre az ajándékbolttól találtunk egy félreeső partszakaszt, ahol letelepedtünk éjszakara. Engem még akkor is felkavart a hirtelen változás, az üzlet „felderítése". Émelyegtem, hidegnek és üresnek éreztem magam, és rettegtem a jövőtől, mivel fogalmam sem volt arról, mi fog történni. Butch és egy Ernesto nevű fazon bementek Daniába egy kis sörért, majd féktelen mulatozás vette kezdetét. Egyértelmű volt, hogy mindannyian éreztük, valami nagy, valami visszafordíthatatlan fog történni.

Louis nem vedelt velünk, a parton sétált, és néha megállt, hogy nézze, amint egy-egy fehértarajos hullám kiszáguld a fövenyre és szétfröccsenti habját a nedves homokon. Néhányszor felvetette a fejét, akár egy farkas, és magas, éles hangon addig nevetett, amíg ki nem száradt a torka. Néha, amikor a holdfény körberajzolta krétafehér vonásait, olyan volt, akár azon kicsi üvegállatok valamelyike, amiket a régiségboltokban árulnak. Az illúzió annyira hiteles volt, hogy csaknem megdobáltam kavicsokkal, hogy összetörjem. Aztán eszembe jutott Cottery megleckéztetése.

Félórával azután, hogy a nap lenyugodott és az első szúnyogfelhők zümmögve előhömpölyögtek a bozótból, port rugdosva odajött hozzánk.

– Gyerünk vissza! – mondta.

Az élen hajtottam, közvetlenül Louis mögött. Valószínűleg az a megnevezhetetlen rettegés, amit kétségbeesésemben éreztem, vezetett arra, amit tettem. Ráközelítettem Louisra. Úgy gondoltam, sikerül felkapott első kerékkel belegázolnom a hátába, mielőtt mindketten elesünk. Én is megsérülhetek, méghozzá nem is akárhogy, de hogy Louis kitöri a nyakát, az tuti. És akkor mindannyian szabadok leszünk. Bármi készül is most, soha nem fog megtörténni.

A kormányra dőltem, és épp gázt akartam adni, amikor azt éreztem, hogy egy kéz befogja a számat meg az orromat, és nem kaptam levegőt. Vadul ráztam a fejem, de nem tudtam szabadulni. Nem láttam a kezet, csupán éreztem. Amikor már kezdett elhomályosulni előttem a világ és a motor imbolygott alattam, a kéz elengedett, és én megint kaptam levegőt.

Louis ismét győzött.

Beszáguldottunk a parkolóba, leállítottuk a járgányainkat az ottani négy kocsi mögött, lekászálódtunk a nyeregből, és bambán vártuk, hogy Louis megmondja, mit tegyünk. Ő lassan leszállt Triumph Tigerjéről, és felénk fordult. A hatalmas sárga és zöld neon, amely fölöttünk villogott és vibrált, kísérteties árnyakat vetített az arcára, s megvilágította széles vigyorát, mely úgy osztotta ketté az arcát, akár egy balta vágta seb. És ekkor szólt hozzánk. Két szót. Lehetetlen leírni, miként adta ki a parancsot. Nem mozgott az ajka, sem a nyelve, Ehelyett szavai nyomtatott szövegként hatoltak be a fejembe, és oly kíméletlenül égtek bele puha agyamba, hogy szinte nyöszörögtem. Nem lehetett dacolni e paranccsal. Egyáltalán nem tehetett.

Megölni őket!

Szinte egyként mozdultunk az ajándékboltból kiszűrődő fények felé, és a kavics tiltakozóan csikorgott csizmáink talpa alatt.

Tizenegy turista tartózkodott az üzletben, plusz az eladó; ugyanaz a kis ember, aki megpróbálta visszatartani Louist, hogy benézzen a lefüggönyözött, hátsó helyiségbe. Felnéztek, amikor beléptünk; ugyanúgy reagáltak, mint ahogy mások is szoktak. Ám ezen az estén ez nem elégített ki bennünket. Közel sem.

Megölni őket!

Louis ismét kiadta a parancsot. Vigyorogva, érdeklődve állt az ajtóban, keresztbe tett lábbal, zsebre dugott kézzel.

Megindultunk. Előhúztuk fegyvereinket.

Butch megelőzött. Meglepően sebesen mozgott ahhoz képest, hogy mekkora barom. Ököllel belevágott egy rikító sárga inget és sötétkék bermudát viselő bankár külsejű férfi arcába. Belepréselte a fickó orrát a koponyájába, egészen bele langymeleg, szürke agyába. A bankárnak még sikoltani sem volt ideje.

Yul letekerte csuklójáról a láncot, és célba vett pár nőt. Ujjatlan pólójából kilógó vaskos karján az izmok úgy hullámzottak és fodrozódtak, akár egy lopakodó macska lábai.

Jimmy-Joe kezében kések jelentek meg. Az egyik pengéről a jobbjában máris valami vörös nedv csöpögött.

Megölni őket!

Előhúztam a pisztolyomat. Hidegnek és kezelhetetlennek éreztem a markomban, és el akartam dobni. Nem bírtam. Mintha a kezem függetlenítette volna magát az akaratomtól és a többi testrészemtől.

Egy magas férfi, akinek a szemöldöke összenőtt az orrnyerge fölött, el akart rohanni mellettem a jobb kéz felől lévő, nyitott ablak irányába. Mellbe lőttem. Ijedten rám meredt, mintha azt hinné, hogy csupán vaktöltényeket használtam, s nem a vére folyik, hanem ketchup. Aztán fuldoklani kezdett. A szeme nedves lett, könnyek futottak le arcán. Eldőlt, és magára rántott egy képeslaptartó állványt.

Elejtettem a pisztolyt, és támaszt keresve megkapaszkodtam a pultban. A gyomrom háborgott. Öklendeztem, a pult fölé hajoltam, és kiadtam magamból hideg csirkesültből és sörből álló vacsorámat.

A hátralévő idő elhomályosodott, akár egy fényt kapott filmkocka. Lövések, sikolyok, rimánkodás, színes kavalkád. Gyereksírás, talán egy kislány. A sírás hirtelen abamaradt. Aztán kimentünk, követtük Louist, motorra szálltunk és elzúgtunk.

Kiértünk a sztrádára, és visszamentünk arra a partszakaszra, ahol a vacsorát elköltöttük. Amikor megérkeztünk, leestem a motorról, hasra fordultam a homokban, és gondolkodni próbáltam. Nem sokkal később Butch megpaskolta a vállam és sörrel kínált. Elutasítottam, aztán hanyatt fordultam, hogy lássam, mi történik. Nem az, amit vártam. Jimmy–Joe állt a csoport közepén, és eljátszotta, miként metszette el egy nő nyakát. Amikor odáig jutott, ahogy az elvágott torkú áldozat összeesett, a banda röhögött és mások is előadták a sztorijukat.

Amikor a sör elfogyott, valaki kerített néhány üveg vodkát, és a társaság egyre zajosabb lett. Én felkeltem, átvágtam a bandán, és Louis felé indultam, aki a hullámverés szélén ült. Elhaladtam Yul mellett, akinek kopasz fejét anyajegyekként alvadt vércseppek pöttyözték. Jimmy–Joe a késeit élezte egy korallon. Butch tágra nyílt, vad szemekkel bámult maga elé, és egyik ismeretlen áldozata vérét nyalogatta a kézfejéről.

Amikor Louis közelébe értem, megfordult, és fejét ingatva adta tudtomra, hogy nem akar beszélni velem. Ennek ellenére megpróbáltam mondani valamit, ám ekkor egy láthatatlan kéz torkon ragadott, hasonló ahhoz, mint ami akkor fojtogatott, amikor arra gondoltam, hogy megölöm, Csak álltam, és néztem egy ideig. Újságol olvasott, a Miami Heraldot. Hosszú idő múltán gondos mozdultakkal kitépett egy cikket a címoldalról, összehajtotta, és az ingzsebébe dugta. Felállt, majd közölte a bandával, hogy ő most elmegy, távol lesz hajnalig és hogy addig érezzük jól magunkat. Aztán felült a Tigere nyergébe, felszántotta a homokot, és eltűnt.

Valamennyien csendben maradtunk egy darabig, mivel mind tudtuk, mit jelent ez! Louis csakis akkor szokott magunkra hagyni bennünket, ha új tagot hozott a bandába. Amikor ezen túltettük magunkat, folytatódott a mulatozás, eleinte csak csendesen, de aztán egyre lármásabb, féktelenebb és diadalmasabb lett.

Odamentem a víz széléhez, és felvettem az újságot. Lehetetlen volt megállapítani, miféle cikk volt az, amit Louis kitépett. Aztán eszembe jutott a Gulf benzinkút negyed mérföldnyire innen. Nagy valószínűséggel árusítanak ott Heraldot – vagy ha nem, a kutasnak talán lehet egy példánya. Valami módon a cikk összefüggésben lehet az új tagunkkal. Azt hiszem, az járt a fejemben, hogy talán a múltamra is fény derülhet ezáltal. Anélkül, hogy a motoromra gondoltam volna, vágigcaplattam a fövenyen, felkapaszkodtam a töltésen a sztrádára, és gyalogosan indultam a benzinkúthoz.

Két példány Heraldot is találtam. Amikor az egyiket meg akartam venni. eszembe jutott, hogy nincs pénzem. Szerencsére ekkor befutott egy kocsi, amely elvonta a kutas figyelmét, így könnyűszerrel elemelhettem az egyik újságot. Futva tettem meg a visszautat a táborunkba, és leküzdöttem a vágyat, hogy belenézzek.

A parton kiterítettem azt a tépett újságot, amit korábban Louis olvasott majd mellé tettem az én szerzeményemet, és összehasonlítottam, melyik cikk hiányzik. Kétszer is elolvastam, hogy biztosra vegyem, nem tévedek. Aztán mindkét újságot a tengerbe hajítottam, és visszaballagtam a motoromhoz. Aznap éjszaka nem aludtam.

Másnap reggel, amikor Louis visszatért, ébren voltam, a szemem szúrt, de a tudatom éber maradt. Egy új bandatagot hozott magával, egy bizonyos Burton Kade-et. Ugyanazt a Burton Kade-et, akiről az a cikk szólt. Megszólalásig hasonlított az újságban közölt fényképre. Tizenegy hónappal ezelőtt Kade sörétes vadászpuskával álmában megölte az anyját és az apját a saját ágyukban. Ezt követően egymásután agyonverte mindkét testvérét; nyolc– és tízéves öccsét. Tegnap reggel kivégezték.

Nagyon csúf gondolat formálódott az elmémben, amit nem akartam felszínre engedni. Hogy elkerüljem, azonnal más dolgokon kezdtem töprengeni. Például arról, hogy ki vagy mi lehet Louis. Egy démon? Ez valószínűtlennek tűnt. Miért hozna vissza a halálból egy démon egy halott mániákus gyilkost, hogy erőszakos cselekedeteket hajtson végre, hiszen a démon maga sokkal inkább képes ilyesmire a saját erejéből.

Nem, nem démon, és nem is ördög. Sok minden eszembe jutott Louisszal kapcsolatban, és ezek a részletek kínos módon elkezdtek összeállni. Például az, ahogy leverte Cotteryt azokkal a gyermeteg ütésekkel. Ahogy Butch felbukott a motorjával és összetörte magát, amikor megpróbált lelépni a bandából. Azok a horzsolások az eladó karján, pedig Louis hozzá sem ért. Az a láthatatlan kéz, amely fojtogatott engem, amikor megpróbáltam megölni őt. Ezek jellegzetes példái a... minek is?

A tudat hatalma az anyag fölött. Az ESP* {* ESP – extrasensory perceptions = természetfölötti érzékelés (angol).}, amiről oly sokat hallani? Az utolsó pillanatban egyfajta telepatikus kapcsolat léphetett fel, ez a nyamvadt kölyök belelátott a gondolataimba, és rájött, hogy meg akarom ölni.

Ez a vézna kis szörnyeteg egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy új faj első példánya: az első esper, az első ember, aki képes úrrá lenni az életen és a halálon, aki képes visszahozni egy testet a sírból. Pedig... mégis. Egy új faj első példánya... átitatva őrültséggel. Lehet, hogy ezt az árat kell fizetni ezért az új evolúciós szintért; lehet, hogy az összes esper ugyanolyan szörnyeteg lesz, mint Louis. Ám az is lehet, hogy a Természet korrigálja ezt a hibát, és a következők jóindulatúak lesznek. Nem igazán érdekel. Mindössze annyi számít, hogy Louis egy vadállat, és ő az, aki most itt van, Louis alakítja a jövőm.

És a múltam? Vajon mit követhettem el, ami annyira iszonyatos volt, hogy huszonöt évesen teljesen megőszültem?

Tudom, mi történik velünk. Két mészárlást hajtottunk végre az első óta, és lesz még több is. Soha nem kapnak el bennünket, mivel Louis a tudata hatalmával eltünteti a nyomokat, mielőtt elhagyjuk a helyszínt, és kitörli az összes szemtanú emlékeit.

Attól tartok, halhatatlanok vagyunk: mindaddig folytatjuk a gyilkolást, amíg világ a világ, a nap kihuny és meghal. A sírból tértünk vissza, tucatnyi lidércként. Mi vagyunk a Lidérc Banda, amely az éjszakából érkezik, és elpusztít mindent, ami az útjába kerül.

Mi vagyunk a Lidérc Banda. Gyilkolunk, miközben Louis néz minket, és csontos kezével az oldalát fogja a nevetéstől.

És az egészben az a legrosszabb, a leges-legrosszabb, hogy úgy érzem, kezdem élvezni.

 

 

David Morell – A narancssárga a gyötrelem színe, a kék az őrületé

 

David Morell neve valószínűleg az utolsók között jutna az eszünkbe a tudományos-fantasztikus irodalommal kapcsolatban, hiszen legismertebb regényei, az Első vérig és A kő szövetsége valószerű, izgalmas krimik. Morell azonban pályafutása során a legkülönbözőbb műfajokat – beleértve a természetfeletti horrort, a detektívregényeket, sőt még a vadnyugati történeteket is – használta fel nehéz sorsú szereplőinek jellemrajzához. A narancssárga a gyötrelem színe, a kék az őrületé című kisregénye, mely 1989-ben elnyerte az Amerikai Horror-regény írók Bram Stoker Díját a legjobb kisregényért, a sci-fi elemeivel újítja meg azt a régi elméletet, miszerint az alkotókészséget és a tébolyodottságot csak igen vékony határvonal választja el egymástól.

 

 

Van Dorn munkája nyilvánvalóan ellentmondásos volt. A botrány, melyet festményei az 1800-as évek végének párizsi művészközösségében keltettek, legendássá vált. Van Dorn a lelkét adta a hivatásáért, s átgázolva a konvenciókon, túllépve az elfogadott nézeteken, sikerült is megragadnia annak lényegét: a szín, a forma és a struktúra hármasát. Ezt a vezérfonalat követve, annyira más, olyan újszerű arcképeket és tájképeket alkotott, hogy úgy tűnt, a festmények tárgya csak ürügyet szolgáltat számára, hogy festéket vihessen fel a vászonra. Ragyogó színei – melyeket szenvedélyes foltokban, lendületes örvényekben alkalmazott, gyakran olyan vastagon, hogy három-négy milliméternyire is kiemelkedtek a vászonból, akár egy domborművön – annyira uralták a szemlélő érzékelését, hogy az ábrázolt személy vagy táj másodlagosnak hatott az ábrázolás technikájához képest. Az impresszionizmus, az 1800-as évek végének uralkodó avantgard irányzata, a szem azon tulajdonságát imitálta, miszerint a látómező szélére eső tárgyakat elmosódottan érzékeljük. Van Dorn még egy lépéssel tovább ment, s annyira hangsúlyozta az egyes tárgyak elkülönülésének hiányát, hogy azok szinte egybeolvadtak, a színek összefüggő, panteisztikus világát hozva létre. A Van Dorn-fák ágai ektoplazmatikus nyúlványokként törtek az ég és a fű felé, miközben az ég és a fű nyúlványai a fák felé tapogatóztak, ragyogó kavarodásban fonódva össze. Úgy látszott, Van Dorn nem a fény játékait akarta megragadni, hanem magát a valóságot, vagy legalábbis amit ő annak vélt. A fa maga az ég – sugalmazta a technikája. A fű maga a fa, és az ég a fű. Minden egy. Van Dorn módszere annyira népszerűtlennek bizonyult saját korának elemzői körében, hogy gyakran még egy ebédre sem tudta váltani a festményeit, melyeken hónapokig dolgozott. Elkeseredése idegösszeroppanáshoz vezetett. Öncsonkítása megdöbbentette és elidegenítette olyan egykori barátait, mint Cézanne és Gauguin. Visszavonultan, nyomorban halt meg. Csak halála után harminc évvel, az 1920-as években ismerték fel a munkáiban lakozó zsenialitást. Megkínzott alakja a negyvenes években egy nagy sikerű regény, majd az ötvenes években egy látványos hollywoodi film alapjául szolgált. Napjainkban persze a legjelentéktelenebb munkájáért sem kérnek kevesebbet hárommillió dollárnál.

Ah, művészet!

Az egész úgy kezdődött, hogy Myers találkozott professzor Stuyvesanttal.

– Beleegyezett..., vonakodva.

– Meg vagyok lepve, hogy egyáltalán beleegyezett – feleltem én. Stuyvesant utálja a posztimpresszionizmust. Van Dornt pedig különösen. Miért nem kerestél valaki könnyebbet, mint például a jó öreg Bradfordot?

– Mert Bradford tudományos hírneve igencsak kétes. Semmi értelme disszertációt írni, ha nem jelenik meg, és egy jónevű témavezető felkeltheti a kiadó érdeklődését. Különben is, ha Stuyvesantot meg tudom győzni, akkor bárkit meg tudok.

– Meggyőzni? Miről?

– Stuyvosant is ezt akarta tudni – felelte Myers.

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, ahogy a nyurga Myers kihúzta magát, a szemüvegét fentebb tolta az orrán, és annyira összeráncolta a homlokát, hogy göndör, vörös hajtincsei a szemöldökére hullottak.

Stuyvesant megkérdezte, félretéve a Van Dornnal szembeni személyes ellenszenvét – Istenem, ahogy az a felfuvalkodott hólyag beszélni tud –, hogy miért akarnék egy évet elfecsérelni az életemből arra, hogy egy olyan művészről írjak, akiről már számtalan cikk és könyv született. Miért nem választok egy ismeretlen, de ígéretes neoexpresszionistát, remélve, hogy majd magával emel a hírnévbe? Természetesen az egyik kedvencét javasolta.

– Természetesen – feleltem, ha azt nevezte meg, akire gondolok. – Myers kimondta a nevet. Bólintottam. – Stuyvesant mar 6 éve gyűjti a műveit. Arra számít, hogy mire nyugdíjba megy, a festmények eladási ára majd hozzásegíti egy londoni belvárosi házhoz. És mit mondtál neki?

Myers válaszra nyitotta a száját, aztán habozni látszott. Tűnődve odafordult a Ciprusok egy völgyben című Van Dorn reprodukcióhoz, amely egy Van Dorn-életrajzokkal, -elemzésekkel, bekötött reprodukció-gyűjteményekkel telezsúfolt, mennyezetig érő könyvespolc mellett függött.

Egy ideig csendben nézte, mintha az ismerős lenyomat látványa – melynek színei nem tudták visszaadni az eredeti kép ragyogó tónusait, s nyomtatásban az a különleges hatás is elveszett, mellyel az egymásra felhordott, kiemelkedő, örvénylő festékrétegek hatottak a vásznon – még mindig elkápráztatta volna.

– Nos, mit mondtál neki? – kérdeztem újra.

Myers sóhajában frusztráció keveredett a bámulattal.

– Azt mondtam, hogy amit a kritikusok írtak Van Dornról, az többnyire csak szemét volt. Egyetértett, azt sugalmazva, hogy maguk a festmények nem értek többet. Mondtam, hogy még a legtehetségesebb kritikusoknak sem sikerül megtalálni Van Dorn lényegét. Valami nagyon fontos dolog elkerülte a figyelmüket.

– Éspedig?

– Pontosan ez volt Stuyvesant következő kérdése is. Tudod, hogyan gyújtogatja újra meg újra a pipáját, mikor kezd türelmetlenné válni. Gyorsan kellett beszélnem. Közöltem vele, hogy nem tudom pontosan, mit is keresek, de valami – Myers a lenyomat felé intett –, valami van ott. Valami, amit még senki sem vett észre. Ennyit Van Dorn naplója is elárul. Nem tudom, mi lehet az, de meggyőződésem, hogy a festményei valami titkot rejtenek. – Rám pillantott.

Kérdőre vontam a szemöldököm.

– Hát, ha még senki sem figyelt fel rá, akkor csakis valami titok lehet, nem?

– De ha te sem vetted észre...

Mintha valami vonzaná, Myers megint a kép felé fordult.

– Honnan tudom, hogy ott van? Mert amikor Van Dorn festményeire nézek, érzem. Megérint.

A fejemet csóváltam. – El tudom képzeli, mit mondott erre Stuyvesant. Az az ember úgy tekint a művészetre, mintha geometria lenne, és titkok aztán nincsenek a...

– Azt felelte, hogyha misztikummal akarok foglalkozni, akkor inkább egy vallási iskolában lenne a helyem, nem pedig egy művészetiben. De ha mindenáron öngyilkos akarok lenni, s véget vetni a karrieremnek, ő nem fog az utamba állni. Szereti azt hinni, hogy nyitott a világra, mondta.

– Nevetséges.

– Elhiheted, nem viccelődött. Azt mondta, szereti Sherlock Holmes-t, és ha úgy gondolom, hogy egy rejtélyre akadtam, és meg is tudom oldani, nos, akkor csak tegyem. Aztán megajándékozott a legleereszkedőbb mosolyával, s megígérte, hogy felhozza a témát a mai tanári értekezleten.

– Akkor meg mi a gond? Megkaptad amit akartál. Elvállalta, hogy a témavezetőd legyen. Miért hangzol olyan...?

– Ma nem is volt értekezletük.

– Ó – feleltem –, átvágtak.

Myers és én együtt kezdtük a posztgraduális tanulmányainkat Iowában, három évvel ezelőtt. Azóta elég közeli barátságba kerültünk ahhoz, hogy szomszédos szobákat béreljünk egy régi bérházban, nem messze az egyetemi városrésztől. A vénkisasszony tulajdonosnőnek az akvarellfestés volt a hobbija – hozzátehetném, hogy a tehetséget nélkülözte –, s csak festőnövendékeknek adott ki szobát, ily módon téve szert különórákra. Myers esetében kivételt tett. Myers nem volt festő, mint én. Művészettörténész volt. A legtöbb festő ösztönösen fest. Nem igazán tudja szavakba önteni, hogy mit is akar megalkotni. Myers specialitása azonban pontosan a beszéd, és nem a festék volt. Rögtönzött előadásai hamarosan az öreg hölgy kedvenc bérlőjévé tették.

Az után a nap után azonban nem sokat látta Myerst. Én sem. Nem jött el az előadásokra, melyekre mindketten jártunk. Feltételeztem, hogy a könyvtárban töltötte az idejét. Késő éjszaka, ha fényt láttam kiszűrődni az ajtaja alatt, és bekopogtam, nem jött válasz. Amikor felhívtam, hallottam a falon átszűrődő kitartó, tompa csörgést.

Egy este hagytam tizenegyszer csengeni a telefont, s már éppen le akartam tenni a kagylót, amikor felvette. Kimerültnek hangzott.

– Lassan már meg sem ismerlek – mondtam.

– Meg sem ismersz? Pedig csak pár napja, hogy találkoztunk.

– Akarod mondani, két hete.

– A francba – fakadt ki.

– Van hat üveg söröm. Akarod, hogy...

– Igen, az jó lenne – sóhajtotta. – Gyere át!

Mikor ajtót nyitott, nem is tudom, min lepődtem meg jobban, azon, ahogy ő kinézett, vagy azon, amit a lakással művelt.

Kezdem Myers-szel. Mindig is vékony volt, de most kísértetiesen aszottnak tűnt. Az inge és a farmerja csupa gyűrődés. Vörös haja fakó. Szemüvege mögött vérben úszó szemek. Nem is borotválkozott. Ahogy becsukta az ajtót, és a sörért nyúlt, remegett a keze.

A lakást megtöltötték, elborították – nem is tudom, hogyan adhatnám vissza annak a tündöklő zűrzavarnak a rémisztő hatását – a Van Dorn– lenyomatok. A fal minden négyzetcentiméterén, a kanapén, a széken, az íróasztalon, a tévén, a polcokon, a mennyezeten, a függönyökön, és egy keskeny utat kivéve, a padlón is. Örvénylő napraforgók, olajfák, legelők, egek és patakok vettek körül, nyomultak felém, próbáltak megragadni. Úgy éreztem, mintha elmerültem volna. Ahogy a tárgyak elmosódott körvonalai egymásba olvadtak az egyes képeken, úgy olvadtak egymásba a képek is. A színáradat elnémított.

Myers nagyokat húzott a sörből. Látván a döbbenetet, melyet a szoba látványa váltott ki belőlem, szégyenkezve intett a lenyomatok felé.

– Mondhatnánk úgyis, hogy belemerülök a munkámba.

– Mikor ettél utoljára?

Bizonytalannak látszott.

– Én is úgy gondoltam. – Végigsétáltam a képek között szabadon hagyott keskeny csapáson, és felvettem a telefonkagylót. – A pizzát én állom.

A legnagyobb szuperpizzát választottam a közelben lévő Pepi ajánlatából. Sört ugyan nem szállítottak házhoz, de volt még hat üvegem a hűtőben, s úgy éreztem szükségünk lesz rá.

Letettem a kagylót.

– Myers, mi a fenét művelsz itt?

– Mondtam már...

– Munkába merülsz? Ne nézz hülyének! Nem jársz az előadásokra. Csak a jó Isten tudja, mikor zuhanyoztál utoljára. Pocsékul nézel ki. Az egészséged többet ér, mint a Stuyvesanttal kötött megállapodásod. Mondd azt neki, hogy meggondoltad magad! Keress egy másik, egy könnyebb témavezetőt!

– Stuyvesantnak ehhez semmi köze.

– Az ég szerelmére, akkor minek van hozzá köze? Vége van a vizsgáknak és kezdődik a disszertációírás őrülete?

Myers kiitta a maradék sörét, és egy másikért nyúlt. – Tudod, hogy az őrület színe a kék?

– Micsoda?

– Ez a tendencia – Myers a kavargó képek felé fordult.– Időrendi sorrendben tanulmányoztam őket. Minél őrültebbé vált Van Dorn, annál több kéket használt. A narancssárga pedig a gyötrelmet jelenti számára. Ha összeveted a festményeket az életrajzban felvázolt személyes krízisekkel, megfigyelheted, hogy olyankor megjelenik a narancsszín.

– Myers, te vagy a legjobb barátom, így talán elnézed nekem, hogyha azt mondom: azt hiszem, meghibbantál.

Tovább itta a sört, és vállat vont, mintha nem is várta volna el, hogy megértsem.

– Figyelj ide! – kezdtem. A személyes színkód, a kapcsolat az érzelem és a festék között – ez mind badarság. Én csak tudom. Te vagy a művészettörténész, de én vagyok a festő. Én mondom neked, hogy különböző emberek különbözőképp reagálnak a színekre. Ne törődj a hirdetési ügynökségekkel és az elméletükkel, miszerint némely színek jobban eladhatóvá teszik az árukat, mint mások. Minden a környezettől függ. Ami ebben az évben még divatos szín, a következőben már nem számít annak. De egy igazán tehetséges festőművész egyszerűen azt a színt használja, amivel a legerősebb hatást tudja elérni. Őt az alkotás érdekli, nem az eladás.

– Van Dornra ráfért volna egy-két eladás.

– Kétségtelenül, Az a szegény szerencsétlen nem élte meg, hogy elismert lehessen. De hogy a narancssárga a gyötrődés színe, s a kék az őrületet jelenti? Próbáld ezt beadni Stuyvesantnak, ha azt akarod, hogy kihajítson az irodájából!

Myers megitta a második üveg sörét is, és feszülten pislogott. – Tudod, mire jöttem rá tegnap?

Megráztam a fejem.

– A kritikusok, akik arra tettek fel az életüket, hogy Van Dornt elemezzék...

– Mi van velük?

– Ők is megőrültek, épp úgy, ahogyan Van Dorn.

– Micsoda? Kizárt dolog. Én is tanulmányoztam Van Dorn kritikusokat. Ugyanolyan földhözragadtak és unalmasak voltak, mint Stuyvesant.

–Te a középszerű kutatókra gondolsz. A megalkuvókra. Én az igazi zsenikről beszélek. Azokról, akik Van Dornhoz hasonlóan nem kapták meg az elismerést.

– Mi történt velük?

– Szenvedtek. Csakúgy, mint Van Dorn.

– Ők is elmegyógyintézetbe kerültek?

– Annál is rosszabb.

– Myers, ne kelljen megkérdeznem!

– A párhuzamok elképesztők. Mindannyian megpróbáltak festeni. Van Dorn stílusában. S úgy, ahogyan Van Dorn is, kiszúrták a saját szemüket.

Gondolom mostanra már nyilvánvaló, hogy Myers az úgynevezett izgága emberek közé tartozott. Nem a szó negatív értelmében. Sőt, elevensége egyike volt azon tulajdonságainak, amik miatt kedveltem. Meg a képzelőereje. Az ember sohasem unatkozott a társaságában. Imádta az ötleteket. A tanulás volt a szenvedélye. S az izgatottságát rám tudta ragasztani.

Az az igazság, hogy nekem minden inspirációra szükségem volt, amit csak kaphattam. Nem voltam rossz művész. Egyáltalán nem. Másrészt viszont nagyszerű sem. Egyetemi tanulmányaim vége felé kénytelen voltam rájönni, hogy a munkám sohasem lesz több, mint érdekes. Nem akartam beismerni, de egyre valószínűbbnek látszott, hogy kereskedelmi művészként fogom végezni egy reklámügynökségen.

Aznap este azonban Myers képzelőereje nem ösztönzően hatott. Rémisztő volt. A lelkesedési rohamok mindig is jellemzőek voltak rá. El Greco, Picasso, Pollock. Mindegyikükkel eljutott a megszállottságig, hogy aztán cserbenhagyja őket egy másik kedvencéért. Amikor Van Dornra került a sor, feltételeztem, hogy ez is csak egy újabb fellángolás.

De a szobáját elborító Van Dorn lenyomatok zűrzavara már egy másfajta megszállottságról árulkodott. Kétségeim voltak meggyőződésével szemben, hogy a képek valami titkot rejtenek. Végül is az igazi művészet megmagyarázhatatlan. Elemezheted a technikáját, felvázolhatod a szimmetriáját, de a benne rejlő titok végül mégsem önthető szavakba. A zsenialitás nem összegezhető. Érzésem szerint Myers a titok szót a leírhatatlan zsenialitás szinonimájaként használta.

Mikor ráébredtem, hogy Myers szó szerint értette, amit Van Dorn titkáról mondott, megrémültem. A szeméből sugárzó lehangoltság is aggasztó volt. Az elmebajra tett utalásai – nemcsak Van Dornt illetően, hanem a kritikusait is –. azt a gyanút kellették bennem, hogy Myers maga is az összeroppanás szélén áll. A szemüket szúrták ki?! Az Isten szerelmére!

Hajnali ötig maradtam fenn Myers-szel, próbáltam megnyugtatni, meggyőzni, hogy egy kis pihenésre van szüksége. Megittuk a hat üveg sört, amit hoztam, a másik hat üveggel, ami a hűtőmben volt, meg még azt is, amit a folyosó végén lakó diáktól vettem meg. Hajnalban, éppen mielőtt Myers álomba zuhant, s én visszabotorkáltam a szobámba, még elsuttogta, hogy igazam van, valóban pihenésre van szüksége. Holnap majd felhívja a szüleit, és megkéri, hogy fizessék a repülőjegyét vissza Denverbe.

Másnaposan, csak késő délután ébredtem fel. Némi lelkiismeret-furdalással, amiért elmulasztottam az óráimat, lezuhanyoztam, és sikerült az előző esti pizza utóízével is megbirkóznom. Felhívtam Myerst, de nem lepett meg, hogy nem kaptam választ. Valószínűleg ő is olyan nyomorultul érezte magát, mint én. Azonban napnyugta után, mikor újból telefonáltam, és kopogtam is az ajtaján, aggódni kezdtem. A lakás zárva volt. Így lementem elkérni a kulcsot a házinénitől. Akkor láttam meg az üzenetet a postaládámban.

Komolyan gondoltam, amit mondtam. Pihennem kell. Majd jelentkezem. Vigyázz magadra! Fess jókat! Szeretlek, haver.

Örök barátod:

Myers

 

Elszorult a torkom. Soha nem tért vissza. Azután már csak kétszer találkoztam vele. Először New Yorkban, másodszor pedig...

De kezdjük New Yorkkal. Befejeztem a vizsgamunkámat, az lowa kék egét, termékeny talaját, erdő borította lankáit ünneplő tájképsorozatot. Egy helybéli ötven dollárt fizetett az egyikért. Hármat az egyetemi kórháznak ajándékoztam, a többi meg ki tudja, merre jár.

Túl sok minden történt.

Amint azt sejtettem is, a világ nem az én jó-de-nem-az-igazi munkáimra várt. Ott kötöttem ki, ahova tartoztam: a Madison út egyik hirdetési ügynökségén, kereskedelmi művészként. Az én sörösdobozaim a legjobbak a szakmában.

Találkoztam egy csinos, okos nővel, aki egy kozmetikai cég marketingosztályán dolgozott. Egyike volt cégem ügyfeleinek. A szakmai megbeszélések személyes vacsorákba, majd együtt töltött intim estékbe torkolltak. Megkértem a kezét. Igent mondott.

– Connecticutban lakunk majd – mondta.

Természetesen.

– Ha eljön az ideje, lehetnek majd gyerekeink is.

Természetesen.

Myers az irodában hívott fel. Nem tudom, honnan tudta, hogy ott vagyok. Felismertem izgatott hangját.

– Megtaláltam – újságolta.

– Myers? – vigyorogtam. – Tényleg te vagy az? Hogy vagy? Merre...

– Mondom! Megtaláltam!

– Nem tudom, hogy miről...

– Emlékszel? Van Dorn titka!

Hirtelen minden visszatért – az izgalom, amit Myers szítani tudott, ifjúságom csodálatos, mélyenszántó beszélgetései – azok a napok és különösen az éjszakák, amikor az eszmék és a jövő hívogatott.

– Van Dorn? Még mindig,..?

– Igen! Igazam volt! Igenis van titok!

– Te őrült alak, engem nem Van Dorn érdekel, hanem te! Miért...? Sohasem bocsátottam meg neked, hogy eltűntél.

– Muszáj volt. Nem hagyhattam, hogy visszatarts, nem engedhettem, hogy...

– A te érdekedben!

– Gondoltad te! De nekem volt igazam!

– Hol vagy?

– Pontosan ott, ahol lennem kell.

– Régi barátságunk emlékére Myers, ne bosszants fel! Hol vagy most?

– A Metropolitan Múzeumban.

– Ott maradnál, Myers? Csak amíg taxit fogok. Alig várom, hogy lássalak!

– És én alig várom, hogy meglásd, amit én látok!

Elhalasztottam egy határidős munkát, lemondtam két megbeszélést, és megmondtam a menyasszonyomnak, hogy nem tudok vele vacsorázni. Sértődöttnek tűnt. De akkor csak Myers számított.

A bejáratnál lévő oszlopok mögött állt. Az arca kimerültnek tűnt, de a szeme ragyogott. Megöleltem.

– Myers olyan jó, hogy...

– Mutatni akarok neked valamit. Gyerünk.– Sietősen rángatta a kabátomat.

– De hol jártál eddig?

– Később majd elmondom.

Beléptünk a posztimpresszionista galériába. Csodálkozva követtem Myerst, és hagytam, hogy türelmetlenül leültessen egy padra, amely a Fenyők napkeltekor című Van Dorn-festmény előtt állt. Az eredeti képet még sohasem láttam. A lenyomatok a nyomába sem értek. Egy éve már, hogy női kozmetikumok hirdetéseit rajzoltam, és most összetörtem. Van Dorn kifejezőereje közel juttatott...

A könnyekhez?

A képzelőerőt nélkülöző tehetségemért.

A fiatalságomért, melynek búcsút mondtam egy éve.

– Nézd – szólalt meg Myers. Karját felemelve a festmény felé intett.

Elmélyülten néztem.

Idő kellett hozzá – egy óra, vagy kettő – és Myers ösztönző látásmódja. Koncentráltam. Végül megláttam. A mélységes csodálat átváltott...

A szívem kalapált. Miközben Myers utoljára követte végig ujjaival a kép körvonalait, miközben egy őr, aki egyre növekvő aggodalommal figyelt bennünket, előreugrott, hogy Myers ne érinthesse meg a képet, én úgy éreztem, mintha egy felhő emelkedett volna fel, mintha egy lencse végre a fókuszba került volna.

– Jézusom – nyögtem.

– Látod? A bokrok, a fák, az ágak.

– Igen! Ó, Istenem, miért nem vettem észre ezelőtt?

– Mert a lenyomatokon nem lehet érzékelni – felelte Myers. – Csak az eredetiken. És a hatás olyan lélekbevágó, tanulmányozni kell...

– A végtelenségig.

– Valóban olyan hosszúnak tűnik. De én tudtam. Igazam volt.

Egy titok.

Gyerekkoromban apám – Istenem, hogy szerettem – elvitt gombászni. A városból mentünk kocsival, átmásztunk egy szögesdrótkerítésen, átsétáltunk egy erdőn, s egy kiszáradt szilfákkal borított lankához értünk. Apám mondta, hogy ő majd a lejtő alján keresgél, én meg kutassak fentebb. Egy óra múlva jött vissza, két nagy papírzacskónyi gombát cipelve. Én egyet sem találtam.

– Biztosan szerencsésen választottad meg a helyet – mondtam.

– De hát körülötted is terítve van velük minden – felelte apám.

– Körülöttem? Hol?

– Nem nézted elég figyelmesen.

– Ötször néztem át ezt a lejtőt.

– Néztél, de nem láttál – okított az apám. Felvett egy hosszú botot és a földre mutatott. – Koncentrálj a bot végére!

Megtettem... És soha nem felejtettem el azt a gyomorba markoló izgalmat, melyet akkor éreztem. A gombák szinte egy varázsütésre tűntek fel. Mindvégig ott voltak, persze, olyan tökéletesen adaptálódva környezetükhöz, olyan jól imitálva a korhadt levelek színeit, annyira hasonlítva a fadarabkákra és a kőtörmelékre, hogy a figyelmetlen nézelődő számára láthatatlanok maradtak. De amint a szemem alkalmazkodott, amint megtanultam átértékelni az agyamba jutó képeket, mindenütt gombákat láttam, ezrével. Rajtuk álltam, felettük sétáltam, rájuk bámultam és mégsem jutottak el a tudatomig.

Összehasonlíthatatlanul nagyobb sokk ért, amikor a Van Dorn képen megpillantottam a parányi arcokat, melyekre Myers hívta fel a figyelmemet. Legtöbbjük nem volt nagyobb fél centinél, csak körvonalak és vázlatok, pontok és ívek, tökéletesen a tájképbe olvasztva. Nem voltak egészen emberiek, bár volt szemük, orruk, szájuk. Minden száj tátongó fekete üreg, minden orr szabálytalan hasadék, s a szemek a reménytelenség sötét süllyesztői. Az eltorzult arcokra a mélységes szenvedés sikolya fagyott. Szinte hallottam gyötrődő kiáltásaikat, kínlódó jajveszékelésüket. A kárhozatra gondoltam. A pokolra.

Attól kezdve, hogy megpillantottam az arcokat, olyan tömegben kezdtek előtűnni a kép örvénylő festékrétegei közül, hogy már a tájkép vált illúzióvá, és a groteszk arcok realitássá. A fenyők helyét vonagló karok és megkínzott testek obszcén kavarodása foglalta el.

Letaglózva léptem hátra, éppen mielőtt az őr úgyis hátrahúzott volna.

– Ne érjen a... – szólt rám.

Myers már előrerohant, hogy egy másik Van Dorn képre mutasson, a Ciprusok egy völgyben eredetijére. Követtem, s most, hogy már tudtam, mit kell keresni, minden ágról és minden kőről kicsiny szenvedő arcok meredtek rám. Hemzsegtek a vásznon.

– Jézusom!

– És ez?

Myers a Napraforgók aratáskor című képhez futott, s újra, mintha egy lencse fókuszt váltott volna, már nem virágokat láttam, hanem a kíntól eltorzult arcokat és kitekeredett végtagokat. Megtántorodtam, lábam egy padnak ütközött, lerogytam.

– Igazad volt – ismertem be.

Az őr fenyegetően méregetett a közelből.

– Tényleg volt titka Van Dornnak – folytattam.

Elképedve csóváltam a fejemet.

– Ez mindent megmagyaráz – mondta Myers. – Ezek a gyötrődő arcok adnak mélységet a munkájának. Rejtve vannak, de érezzük őket. Érzékeljük a szenvedést a szépség mögött.

– De miért?

– Nem hiszem, hogy volt más választása. Zsenialitása az őrületbe kergette. Úgy sejtem, hogy ő valóban így látta a világot. Ezekkel a démonokkal küzdött. Ezek tébolyult agyának hatalomra törő szüleményei. Nem csak egy ügyes kezű illusztrátor trükkjei. Csakis egy zseni tárhatta őket ilyen nyíltan a világ szeme elé, mégis olyan ügyesen álcázva őket a tájképben, hogy ne legyen szem, amely meglátja. Számára ez, valami felfoghatatlanul szörnyű módon, maga a valóság volt.

– Senki? Te láttad, Myers!

Elmosolyodott. – Talán, ez azt jelenti, hogy én is őrült vagyok.

– Nem hiszem, barátom – mosolyogtam vissza. – Ez azt jelenti, hogy kitartó vagy. Híres leszel.

– De még nem fejeztem be – folytatta a barátom. – Megmeredtem.

– Amit eddig fel tudok mutatni, az csak egy elképesztő optikai trükk. Páratlan szépség álcája alatt vonagló, elkárhozott lelkek – vagy éppen ők jelentik a szépséget? Másodlagos képeknek hívom őket. A hirdetéseid világában gondolom tudatalattinak neveznék. De ez nem reklám. Ez egy vérbeli művész, aki volt olyan tehetséges, hogy őrültségét ötvözze művészi látásmódjával. Mélyebbre kell ásnom.

– Miről beszólsz?

– Ezek a festmények nem szolgálnak elegendő példával. Már láttam munkáit Párizsban, Rómában, Zürichben és Londonban is. Kölcsönöztem a szüleimtől, tűrőképességük és saját lelkiismeretem határáig. De láttam, és tudom, mit kell tennem. A szenvedő arcok 1899-ben kezdtek feltűnni, amikor Van Dorn megalázva elhagyta Párizst. A korai képei üresek voltak. A dél-franciaországi, La Verge-ben telepedett le. Hat hónappal később hirtelen kitört belőle a zsenialitás, őrült iramban festett. Visszatért Párizsba. Megmutatta művelt, de senki sem értékelte. Tovább festett, kiállított, de továbbra sem kellett senkinek. Visszament La Verge-be, elért zsenialitása csúcsára, és teljesen elvesztette az eszét. Elmegyógyintézetbe kellett zárni, de előbb még kiszúrta a szemét. Ez a disszertációm. Követni akarom Van Dorn életútját. Össze akarom vetni a festményeit az életrajzával, és megmutatni, hogyan szaporodtak meg és torzultak el egyre jobban az arcok, ahogy elmeállapota rosszabbodott. Ahogy ő minden képbe beépítette eltorzult látásmódját, én a lelkében kavargó állapotot akarom bemutatni.

Jellemző volt Myersre, hogy szélsőséges álláspontot választ, s azt még szélsőségesebbé teszi. Ne értsenek félre. A felfedezése fontos volt. De nem tudta, hol kell abbahagyni. Én nem vagyok művészettörténész, de eleget olvastam ahhoz, hogy tudjam, az úgynevezett pszichológiai kritika. amely a nagy művészetet a neurózis megjelenési formájának tekinti, finoman szólva is elavultnak tekinthető. Ha Myers egy pszichológiai disszertációt nyújt át Stuyvesantnak, az a nagyképű alak biztosan kihajítja a szobájából.

Ez volt az egyik fenntartásom azzal kapcsolatban, amit Myers a felfedezésével szándékozott tenni. De egy másik még jobban aggasztott. Követni akarom Van Dorn életútját, mondta, és miután elhagytuk a múzeumot, és átsétáltunk a Central Parkon, rájöttem, hogy mennyire szó szerint értette.

– Dél–Franciaországba megyek – közölte.

Döbbenten bámultam.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy La Verge-be?

– De, pontosan. Ott akarom megírni a disszertációmat.

– De...

– Mi lehetne annál megfelelőbb hely? Az az a falu, ahol Van Dorn idegösszeomlást kapott, és végül megőrült. Ha lehet, még ugyanazt a szobát is bérelem, mint ő.

– Myers, ez egy kicsit túlzás, még tőled is!

– Pedig ez így logikus. Rá kell hangolódnom. Szükségem van az atmoszférára, egy kis történelmi érzésre. Hogy megfelelő hangulatba kerüljek az íráshoz.

– A legutóbbi ráhangolódásod azzal járt, hogy kitapétáztad a szobádat Van Dorn-reprodukciókkaI, nem aludtál, nem ettél, nem fürödtél. Remélem...

– Beismerem, túlságosan belemerültem a munkába. De akkor még nem tudtam, mit keresek. Most, hogy megtaláltam, jobb formában vagyok.

– Nekem igencsak túlfeszítettnek tűnsz.

– Csak optikai csalódás – vigyorgott Myers.

– Gyere, meghívlak egy italra meg egy vacsorára.

– Bocs. de nem tehetem. El kell érnem a repülőt.

– Ma este indulsz? De hát nem láttalak...

– Majd ha befejeztem a disszertációt, fizethetsz nekem egy vacsorát.

Sohasem tehettem meg, Azután már csak egyszer láttam. A levél kapcsán, melyet két hónappal később küldött, illetve küldetett az ápolónővel. A nő lejegyezte barátom szavait, s fűzött hozzá némi magyarázatot is. Myers megvakította magát, természetesen.

– Igazad volt. Nem kellett volna idejönnöm. De mikor hallgattam én bárkire is? Én mindig jobban tudtam – igaz? Most már túl késő. Amit aznap a múzeumban mutattam neked – Ó, Istenem, annyi minden van még. Rájöttem az igazságra, s most nem tudom elviselni. Ne ess az én hibámba! Könyörögve kérlek, soha többé ne nézz rá egyetlen Van Dorn festményre se! A fejfájás. Nem bírom ezt a fájdalmat. Pihennem kell. Hazamegyek. Vigyázz magadra! Fess jókat! Szeretlek haver.

Örök barátod:

Myers

 

Az utóiratban az ápolónő szabadkozott az angottudása miatt. Időnként gondozott idős amerikaiakat a Riviérán, írta, s így meg kellett tanulnia a nyelvet. Azonban hallás után jobban értett, mint ahogy beszélni, vagy írni tudott, s csak remélte, hogy amit írt, érthető lesz. Nem volt az, de nem az ő hibájából. Myers nagyon szenvedett, morfiummal nyugtatták, nem tudott tisztán gondolkodni, írta. Az a csoda, hogy egyáltalán képes volt összefüggően beszélni.

– A barátja az egyetlen hotelünkben szállt meg. Az igazgató azt mondja, hogy keveset aludt, és még kevesebbet evett. Megszállottan kutatott. A szobáját elborították a Van Dorn-reprodukciók. Próbált Van Dorn napirendje szerint élni. Festéket és vásznat követelt, visszautasított minden táplálékot, és nem volt hajlandó ajtót nyitni. Három nappal ezelőtt az igazgató egy sikolyra ébredt. Az ajtó el volt torlaszolva. Három ember kellett hozzá, hogy betörjék. A barátja a festőecset hegyes végével szúrta ki a szemét. Kiváló a klinikánk. Fizikailag rendbe fog jönni a barátja, bár sosem lát majd többé. Az elmeállapota azonban aggaszt.

Myers azt írta, hazamegy A levél egy hét alatt ért ide. Feltételeztem, hogy a szüleit rögtön értesítették, akár telefonon, akár táviratban. Mostanra már az Államokban kellett lennie. Tudtam, hogy a szülei Denverben élnek, de sem a címüket, sem a keresztnevüket nem ismertem, így eltaxiztam a New York-i Városi Könyvtárba, megnéztem a denveri telefonkönyvet, és a hitelkártyámat használva sorra hívtam a listán szereplő összes Myerst, amíg csak meg nem találtam őket. Nem a szülőket, hanem a család egy barátját, aki a házukra vigyázott. Myers nem repült vissza az Államokba. A szülei mentek Dél–Franciaországba. Felszálltam a következő járatra. Nem mintha számítana, de azon a hétvégén lett volna az esküvőm.

La Verge harminc kilométerre fekszik Nizzától, befelé haladva. Fogadtam egy kocsit. Az út olajfák és farmok, hullámzó, ciprusfedte dombok és csipkézett kőszirtek között kanyargott. Egy gyümölcsös mellett elhaladva az a furcsa érzésem támadt, hogy már láttam valamikor. La Verge-be érve ez az érzés még erősebbé vált. A falu mintha megrekedt volna a tizenkilencedik században, A telefonpóznáktól és villanyvezetékektől eltekintve, pont úgy nézett ki, mint Van Dorn festményein. Felismertem a keskeny, kikövezett utcákat és a rusztikus boltokat, melyeket Van Dorn tett híressé. Útbaigazítást kértem. Nem volt nehéz megtalálni Myerst és a szüleit.

Utoljára akkor láttam a barátomat, mikor a temetkezési vállalkozó éppen a fedelet helyezte a koporsójára. Nehezen tudtam felfogni a részleteket, de forró könnyeim ellenére lassan megértettem, hogy a helyi klinika valóban olyan jó volt, mint amilyennek az ápolónő leírta a levelében. Másban is igaza lett. Myers életben maradt.

Az elméjét ért károsodás azonban már más kérdés volt. Fejfájásra panaszkodott. Egyre kimerültebb lett. Még a morfium sem segített. Csak egy percre hagyták egyedül, azt hitték, alszik. Azalatt a rövid idő alatt, sikerült kimásznia az ágyból, végígtapogatóznía a szobán, és találnia egy ollót. Kötéseit leszaggatva, az ollót üres szemgödrébe döfte, s megpróbálta kivájni az agyvelejét. Összeesett, még mielőtt elérhette volna a célját, de a baj már megtörtént. Két nap múlva érte a halál.

A szülei sápadtak voltak, és zavarodottak a sokktól. Valahogy sikerült úrrá lennem a saját fájdalmamon annyira, hogy vigasztalni próbáljam őket. Bár azok a szörnyű órák meglehetősen homályosak a számomra, mégis emlékszem, hogy észrevettem olyan jelentéktelen dolgokat, amik jelzik az agy törekvését a normális állapotok helyreállítására. Myers apja Gucci cipőt és tizennyolc karátos Rolex órát viselt. Az egyetemen Myers is olyan szűk keretek közt élt, mint én. Fogalmam sem volt, hogy gazdag családból származik.

Segítettem elrendezni a holttest hazaszállítását. Elkísértem őket Nizzába s mellettük maradtam, míg a koporsót tartalmazó ládát berakták a repülőgép mkterébe. Megszorítottam a kezüket, és megöleltem őket. Megvártam, amíg sírva végigbotorkáltak a beszállófolyosón. Egy órával később újra La Verge-ben voltam.

Egy ígéret miatt tértem vissza. Könnyíteni akartam a szülők szenvedésén – és a sajátomon is. Mert a barátja voltam.

– Túl sok mindennel kell most foglalkozniuk – mondtam a szülőknek. – A hosszú út hazáig. A temetéssel kapcsolatos teendők. – A hangom elcsuklott. – Engedjék meg, hogy segítsek. Én majd elrendezem itt a dolgokat, kifizetem a rendezetlen számlákat, összepakolom a ruháit, és... – Mély lélegzetet vittem. – És a könyveit, meg bármi egyebet, amije volt, aztán haza küldöm önöknek. Hadd tegyek meg ennyit. Hálás lennék érte Kérem. Muszáj tennem valamit.

Myers elérte, amit akart: sikerült kibérelnie Van Dorn szobáját, a város egyetlen hotelében. Ne lepődjenek meg. amiért szabad volt. A vezetőség a hotel népszerűsítésére használta. Egy tábla emlékeztetett a szoba történelmi jelentőségére. A bútorzat ugyanolyan stílusú volt, mint Van Dorn ott tartózkodása idején. A turisták készségesen fizettek, hogy bekukkanthassanak, és beleszippantsanak a zsenialitás porába. Azonban a szezon elég lassan indult, s Myers gazdag szülőkkel volt megáldva. Egy tekintélyes összeg, és Myers tipikus lelkesedése meggyőzte a hoteltulajdonost, hogy adja ki neki a szobát.

Én egy másik szobát – vagy inkább lyukat – béreltem, két ajtóval lejjebb, s még mindig könnytől égő szemmel. Van Dorn dohos szentélyébe mentem, összepakolni drága, halott barátom holmiját. Van Dorn– reprodukciók borítottak mindent, néhányat száraz vérnyomok pettyeztek. Sajgó szívvel tornyoztam egymásra őket.

Akkor találtam meg a naplót.

Az egyetemen hallgattam egy posztimpresszionista kurzust, melynek középpontjában Van Dorn állt, s olvastam naplójának fakszimile kiadását. A kiadó lefénymásolta és egybekötötte a kézírásos lapokat, majd hozzátett egy bevezetőt, s lábjegyzeteket. A napló már az első oldalaktól kezdve kísérteties volt, de ahogy Van Dorn egyre lázasabban temetkezett a munkájába, ahogy elmebaja egyre jobban eluralkodott rajta, úgy váltak mondatai is egyre rejtélyesebbekké. Kézírása – mely akkor sem volt szépnek mondható mikor még normális volt – rohamosan romlott, míg végül már csak kivehetetlen vonások és kanyarulatok próbáltak lépést tartani őrülten száguldó gondolataival.

Egy kicsi, fából készült íróasztalnál ülve lapozgattam a naplót, felismerve egy-két kifejezést, melyeket évekkel azelőtt már olvastam. A gyomrom egyre jobban összeszorult. Mert ez a napló nem a megjelentetett fénymásolat volt. Sokkal inkább egy jegyzetfüzet, s bármennyire is el akartam hinni, hogy Myers valahogyan hozzájutott az eredeti naplóhoz, tudtam, csak áltatom magam, ennek az iratnak a lapjai nem voltak sárgák és a kortól törékenyek. A tinta kékje nem fakult barnássárgára. A noteszt nemrégiben vásárolták és használták. Ez nem Van Dorn naplója volt. Myers írta. A gyomromat kitöltő jeges űr lávává változott.

Pillantásomat gyorsan felkapva a kéziratról, tekintetem egy polcra esett, mely az asztal túlsó oldalán állt, s további jegyzetfüzetek sorakoztak rajta. Türelmetlenül ragadtam meg őket, s félelemmel vegyes izgatottsággal futottam át őket. A gyomrom kitörni készült. A füzetek egyformák, a szavak azonosak voltak.

Remegő kézzel kutattam át újra a polcot, megtaláltam az eredeti napló fakszimile kiadását, és összehasonlítottam a füzetekkel. Felnyögtem, ahogy elképzeltem Myerst az asztalnál görnyedve – arcán feszült figyelem, s az őrület vonásai amint a naplót másolja, szóról szóra, vonásról vonásra, görbületről görbületre. Nyolcszor.

Myers valóban elmerült a munkájában, kétségbeesetten próbálva a mindinkább elboruló elméjű Van Dorn helyébe képzelni magát. Végül sikerült is neki. Az eszköz, mellyel Van Dorn elvette szeme világát, a festőecset hegyes vége volt. Az elmegyógyintézetben pedig egy ollóval kaparta ki az agyvelejét, így végezve be, amit elkezdett. Akárcsak Myers. Vagy vice versa. Mikor Myers végül is összeroppant, vajon elérte a szörnyűséges azonosulást Van Dornnal?

Arcomat a kezembe temettem. Fojtott zokogás tört fel összeszorult torkomból. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire abba bírtam hagyni. Az öntudatom elkeseredetten próbált úrrá lenni a gyötrődésemen. („A gyötrődés színe a narancssárga” – mondta Myers.) A racionalitás igyekezett tompítani mélységes fájdalmamat. („A kritikusok, akik arra tették fel az életüket, hogy Van Dornt tanulmányozzák" – mondta, „Azok* akik Van Dornhoz hasonlóan, nem kapták meg az igazi elismerést. Szenvedtek... És úgy, ahogyan Van Dorn is, kiszúrták a saját szemüket.") Vajon ők is az ecsettel csinálták? Ennyire szoros lett volna a párhuzam? S mikor eljött a vég, ők is ollót használtak, hogy kivájják az agyukat?

Mogorván néztem az egymásra halmozott reprodukciókat. Sok még mindig körülöttem volt, a falakon, a padlón, az ágyon, az ablakokon, még a mennyezeten is. Színek forgataga. Örvénylő ragyogás.

Legalábbis régen ragyogónak láttam őket. Most azonban, a Myerstől nyert bepillantással, s azzal a látásmóddal, melyre a Metropolitan Múzeumban tettem szert, szemem áthatolt a napfürdette ciprusokon és kaszálókon, a gyümölcsösökön és a legelőkön, át, sötét titkuk felé, a parányi kígyózó karok és tátogó szájak, a megkínzott szemek fekete pontjai, s vonagló testek kék foltjai felé. („Az őrület színe a kék" – mondta Myers.)

Az egész csak egy aprócska nézőpontbeli váltást igényelt, s már nem voltak gyümölcsösök vagy kaszálók, csak pokolbéli lelkek rémisztő alakzatai. Van Dorn valóban új magaslatokra emelte az impresszionizmust. Isten gyönyörű teremtményeire tudta vetíteni saját poklának nyüzsgő látomásait. Festményei nem dicsőítettek. A borzalmat tükrözték. Bármerre is nézett Van Dorn, csak a saját rémálmait látta. A kék valóban az őrületet jelképezte, s ha elég sokáig koncentráltál Van Dorn őrületére, magad is beleőrültél. [„Könyörögve kérlek, soha többé ne nézz rá egyetlen Van Dorn festményre se!" – írta Myers a levelében.) Lehetséges, hogy ideg– összeroppanása utolsó fázisában agya még kitisztult annyira, hogy engem figyelmeztessen? („Nem bírom ezt a fájdalmat. Pihennem kell. Hazamegyek.") S oly módon, ahogy soha nem is gondoltam volna, valóban hazament.

Újabb megdöbbentő gondolatom támadt. („A kritikusok, akik arra tették fel az életüket, hogy Van Dornt tanulmányozzák. Mindannyian megpróbáltak festeni, Van Dorn stílusában” – mesélte Myers egy évvel ezelőtt.) Mintha csak mágnes vonzaná, tekintetem átsiklott a reprodukciók tengerén, s megállapodott a velem szemben lévő sarokban, ahol két festővászon állt a falnak támasztva. Végigfutott rajtam a hideg, felálltam, s tétován feléjük indultam.

Egy amatőr festette őket. Végül is Myers művészettörténész volt. A színek felvitele esetlen volt, különösen a narancssárga és a kék foltoké. A ciprusok kidolgozatlannak, tövüknél a sziklák pedig csak vázlatnak tűntek. Az ég nélkülözte a struktúrát. De én tudtam, hogy a köztük lévő fekete pontok mit akartak jelképezni. Értettem az apró kék rovások jelentését. A picike, szenvedő arcok és kilekeredett végtagok sejthetők voltak, még ha Myers tehetségéből nem is futotta pontos ábrázolásukra. Elkapta Van Dorn őrületét. Csak a vég maradt hátra.

Sóhajom a lelkem mélyéből fakadt. Ahogy a falu templom harangjai megkondultak, imádkoztam, hogy barátom meglelje végső békéjét.

Sötét volt mire otthagytam a hotelt. Szükségem volt a sétára, hogy magam mögött hagyjam a szobában lakozó még nagyobb sötétséget, hogy szabadnak érezhessem magam, hogy gondolkozhassak. De lépteim, s a kérdezősködés egy keskeny, köves utcára tereltek, a falu klinikája felé, ahol Myers bevégezte, amit Van Dorn szobájában elkezdett. Érdeklődtem a pultnál, s öt perccel később bemutatkoztam egy vonzó, sötét hajú, harmincas nőnek.

A nővér angolsága több mint megfelelő volt. Clarisse-ként mutatkozott be.

– Ön ápolta a barátomat – kezdtem. – Ön küldte el a levelet, amit diktált, hozzáfűzve a saját gondolatait is.

Bólintott.

– Aggódtam miatta. Nagyon levert volt.

Az előcsarnok fluoreszkáló fényei duruzsoltak. Leültünk egy padra.

– Próbálom megérteni, hogy miért ölte meg magát – folytattam. – Azt hiszem, már tudom, de szeretnem hallani az ön véleményét.

Csillogó, intelligenciát sugárzó, barna szemének pillantása hirtelen óvatossá vált.

– Túl sokáig maradt a szobájában. Túl sokat dolgozott. – A padlóra meredt, s megrázta a fejét. – Az elme csapda is lehet. Kinozhat is.

– De mikor idejott, ugye izgatott volt?

– Igen.

– A tanulmányai ellenére úgy viselkedett, mintha csak vakációzni jött volna?

– Nagyon is.

– Akkor mi változtatta meg? Elismerem, a barátom kissé furcsa volt. Nevezhetnénk izgágának. De ő élvezte a kutatást. Lehet, hogy a túl sok munkától betegnek tűnt, de őt a tanulás éltette. A teste nem mutatott sokat, de az agya fantasztikus volt. Mi borította fel az egyensúlyt, Clarisse?

– Borította fel az...

– Tette őt levertté, az izgatottság helyett. Mit tudott meg, amitől...?

A nővér felállt, s az órájára pillantott.

– Bocsásson meg. Már húsz perce befejeztem a munkát. Egy barátom vár rám.

Hangom kimértre váltott. – Természetesen. Nem akarom feltartani.

A klinika előtt, a bejárati lámpa fényénél én is az órámra néztem, s meglepetten láttam, hogy majdnem fél tizenkettőt mutat. Fájtak a térdeim a fáradtságtól. A nap szörnyűségei elvették ugyan az étvágyamat, de tudtam, hogy ennem kell, s a hotel étkezőjébe érve rendeltem egy csirkésszendvicset és egy üveg Chablist. A szobámban akartam elfogyasztani, de nem jutottam el odáig. Van Dorn szobája és a napló elcsábított.

A szendvics és a bor érintetlen maradt. Az asztalnál ülve a Van Dorn lenyomatok színpompája és rejtett borzalmai között, kinyitottam a noteszt, s megpróbáltam megérteni.

Kopogtatásra kaptam fel a fejem.

Megint az órámra néztem s elképedve láttam, hogy az órák úgy suhantak el, mint percek. Majdnem hajnali kettő volt

A kopogás megismétlődött, finoman, de kitartóan. Az igazgató?

– Lépjen be! – kiáltottam franciául. – Nyitva van.

A kilincs megmozdult, az ajtó kitárult.

Clarisse lépett be. Ápolónői egyenruhája helyett, most tornacipőt és farmert viselt egy szűk sárga pulóverrel, mely kihangsúlyozta szemének meleg barnaságát.

– Elnézést kell kérnem – szólalt meg angolul. – Bizonyára modortalannak tűntem a klinikán.

– Egyáltalán nem. Várták önt és én feltartottam.

Zavartan vonta meg a vállát. – Néha olyan későn végzek, hogy képtelen vagyok találkozni a barátommal.

– Megértem.

Ujjai végigszántottak hosszú, dús haján. – A barátom már fáradt volt. Miközben hazafelé sétáltam, a hotel mellett elhaladva láttam a fényt idefenn. Gondoltam, hogy esetleg ön az...

Bólintottam. Vártam.

Úgy éreztem, próbálta elkerülni, de végül a felé a hely felé fordult. Oda, ahol a rászáradt vért találtam a képeken.

– Az orvos és én olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak tudtunk, mikor az igazgató felhívott aznap délután. – A reprodukciókra meredt. – Hogyan okozhat ilyen gyönyörűség annyi fájdalmat?

– Gyönyörűség? – pillantottam az apró, tátogó szájakra.

– Nem maradhat itt. Ne kövesse el ugyanazt a hibát, amit a barátja!

– Hibát?

– Hosszú útja volt. Nagy megrázkódtatás érte. Pihennie kell. Ki fogja meríteni magát, ahogy a barátja tette.

– Csak átnéztem a dolgait. Összecsomagolom őket, aztán elküldöm Amerikába.

– Végezzen vele gyorsan! Ne kínozza magát azzal, hogy az itt történteken töri a fejét! Nem jó, ha körülveszi magát azokkal a dolgokkal, melyek a barátját is tönkretették. Ne akarja megsokszorozni a fájdalmát.

– Körülveszem magam? A barátom úgy mondta volna, „belemerülök”.

– Kimerültnek látszik. Jöjjön! – Felém nyújtotta a kezét. – A szobájába kísérem. Az alvás majd enyhít a fájdalmán. Ha szüksége van néhány tablettára, hogy segítsen...

– Köszönöm, de nincs szükségem nyugtatóra.

Nem vonta vissza a karját. Elfogadtam, s a folyosó felé indultam.

Egy pillanatra visszafordultam a képekhez, elmerengve a szépségben rejlő borzalmon. Elmormoltam egy csendes imát Myersért, lekapcsoltam a villanyt, s bezártam az ajtót.

Végighaladtunk a folyosón. A szobámba érve leültem az ágyra.

– Aludjon jól és sokat! – búcsúzott Clarisse.

– Szeretnék

– Együttérzek önnel. – Megcsókolta az arcomat.

Megérintettem a vállát. Ajkai a számat keresték. Hozzám hajolt.

Az ágyra dőltünk. Csendben szeretkeztünk.

Az álom úgy érkezett, mint a csókjai, lágyan elringatva.

De rémálmomban, apró tátogó szájak vettek körül.

A nap átsütött az ablakon. Sajgó szemekkel néztem az órámra. Fél tizenegy. Fájt a fejem.

Clarisse hagyott egy üzenetet a szekrényemen.

Az elmúlt éjszaka az együttérzésé volt. Hogy megosszam és enyhítsem a bánatát. Tegye azt, amit mondott. Csomagolja össze a barátja holmiját. Küldje el Amerikába, s menjen maga is. Ne ismételje meg a barátja hibáját! Ne – ahogy ön fejezte ki – „merüljön bele" n dolgokba. Ne hagyja, hogy a szépség fájdalmat okozzon Önnek.

El akartam menni. Tényleg azt hiszem. Letelefonáltam a portára, s kértem, hogy küldjenek fel néhány dobozt. Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, aztán Myers szobájába mentem összeszedni a többi reprodukciót is. Egy másik kupacba a könyveket raktam, a harmadikba meg a ruhákat. Mindent bepakoltam a dobozokba, aztán körülnéztem, hogy biztosan nem felejtettem-e ott valamit.

Az a két vászon, melyet Myers festett, még mindig a sarokba támasztva állt. Úgy döntöttem, nem viszem el őket. Senkinek nem volt szüksége rá, hogy emlékeztessék a Myerst legyőző látomásokra.

Már csak a csomagok leragasztása, megcímkézése és feladása volt hátra. De miközben az egyik doboz tetejét hajtottam be, megláttam a noteszeket.

Mennyi szenvedés, gondoltam. Mennyi hiábavalóság.

Még egyszer átlapoztam az egyik noteszt. Bizonyos részek megragadták a figyelmemet. Van Dorn kesergése kisiklott karrierjén. Az okok, amik miatt otthagyva Párizst, La Verge-be jött – a fojtogató, rágalmazó művészközösség, a sznob kritikusok és lenéző reagálásuk korai műveire. Meg kell szabadulnom a kötöttségektől. Ki kell törnöm a jó ízlés korlátaiból, s kiirtani magamból. Hogy megtaláljam azt, amit még senki sem festett le. Hogy érezzek, és ne csak megmondják, hogyan kell éreznem. Hogy lássak, s ne csak utánozzam, amit mások láttak.

Az életrajzokból tudom, milyen nyomorba döntötték ezek az eszmék. Párizsban szó szerint moslékot evett, amit az éttermek mögött kihajigáltak a sikátorokba. La Verge-be is csak azért tudott eljutni, mert egy sikeres, de igen hagyománytisztelő (s mára már nevetségessé vált) festőbarátja kölcsönzött neki egy kisebb összeget. Hogy megőrizze csekélyke vagyonát, Van Dorn végiggyalogolta a Párizsból Dél–Franciaországba vezető utat.

Ne felejtsék el, abban az időben a Riviéra dombjai, sziklái, farmjai és falvai nem számítottak divatos helyeknek. A La Verge-be besántikáló Van Dorn szánalmas látvány lehetett. Pontosan azért választotta ezt a vidéki várost, mert nem volt szokványos, s az itt fellelhető életszerű tájak olyan éles ellentmondásban voltak a Párizsi szalonok világával, hogy más festő nem is merészelte volna lefesteni őket.

Olyat kell létrehoznom, amit még el sem képzeltek soha, írta. Hat keserves hónapon át próbálkozott, és megbukott. Már-már kételkedni kezdett önmagában, aztán hirtelen megváltozott, s egy év alatt, valami elképesztő alkotóerővel, harmincnyolc mesterművet adott a világnak. Akkoriban persze még egy ebédre sem tudta elcserélni a műveit. Ma már másként tekint rá a világ.

Őrült iramban dolgozhatott. Hirtelen-lelt energiája mindent betöltő lehetett. Számomra, a technikai képességekkel bíró, de művészi látásmódot nélkülöző festőnövendék számára, ő elérte a csúcsot. Szenvedése ellenére, irigyeltem.

Az én érzelgős, Wyeth-szerű iowai tájképeim Van Dorn úttörő zsenialitásához viszonyítva kétségbeejtőek voltak. S az Államokban rám váró feladat sörös– és cigarettás dobozok imitálása volt, képes újságok számára.

Tovább lapozgattam a noteszt, követve Van Dorn küszködését és átlényegülését. Győzelmének, kétség kívül, ára volt. Elmebaj. Öncsonkítás. Öngyilkosság. De azért elgondolkoztam azon, hogy ha halálakor más életutat választhatott volna, vajon megtette volna-e? Tudnia kellett, milyen figyelemfelkeltővé, milyen lenyűgözővé váltak a munkái.

Persze az is lehet, hogy nem tudta. Az utolsó festménye – mielőtt megvakította magát – egy önarckép volt. Szikár, tűnődő férfiarc, rövid, ritkuló hajjal, beesett vonásokkal, sápadt arcbőr, bozontos szakáll. A híres portré mindig arra emlékeztetett, ahogy Krisztust képzeltem el a keresztrefeszítés előtt. Csak a töviskorona hiányzott. Van Dornnak azonban másféle töviskoronája volt. Nem körülötte, hanem benne. A szakálla bozontjában, s mélyen ülő vonásaiban rejtőző apró eltátott szájak és kitekeredett torzók elárulták. Hirtelen szerzett látomásai túlságosan is mélyen érintették.

A noteszt olvasva, s ismét letaglózva Myers elkeseredett törekvésén, hogy szóról szóra reprodukálja Van Dorn gyötrődő szavait és kézírását, odaértem ahhoz a részhez, ahol Van Dorn leírja újjászületése pillanatát: La Verge! Sétáltam! Láttam! Érzem! Vásznat! Festéket! Teremtés és kárhozat!

Ezután a kísérteties rész után a notesz – és Van Dorn naplója – teljesen érthetetlenné vált. Kivéve az ismétlődő utalásokat a kínzó és egyre fokozódó fejfájásra.

A klinika előtt várakoztam a háromkor munkába érkező Clarisse-ra. A nap ragyogóan sütött, megcsillant a szemén. Burgundivörös szoknyát viselt, türkiz blúzzal. Gondolatban végigfuttattam a kezem a pamutszerű anyagon.

Meglátott, s léptei elbizonytalanodtak. Erőltetett mosollyal közeledett.

– Elköszönni jött? – kérdezte reménykedve.

– Nem. Kérdezősködni.

A mosoly eltűnt. – Nem késhetek el a munkából.

– Csak egy perc az egész. A franciatudásom szorul segítségre. Nem hoztam magammal szótárt. A falu neve, La Verge. Mit jelent?

Vállat vont, mintha csak azt akarta volna mondani, a kérdés lényegtelen. – Semmi különöset. A szó szerinti fordítása „A pálca" .

– Csak ennyi?

Haragos arckifejezésem hatott rá. – Vannak még megközelítő megfelelői: „Az ág”, „A vessző". Fűzfából például, amit az apák használnak a gyerekneveléshez.

– Semmi mást nem jelent?

– Közvetetten. A szinonimák egyre távolabb kerülnek az eredeti jelentéstől. Egy rúd, talán. Vagy egy bot. Az a fajta, elágazó végű, mellyel az emberek vizet keresnek, s maguk előtt tartják, mikor átsétálnak a mezőn. Azt mondják, a bot lebillen, ha víz van a közelében.

– Varázsbotnak hívjuk. Az apám egyszer mesélt egy emberről, aki tényleg tudta használni. Én mindig azt gyanítottam, hogy az illető egyszerűen a kezével billentette meg a botot. Gondolja, hogy a falu azért kapta a nevét, mert valaki egyszer régen vízre lelt itt egy varázsbottal?

– Miért kereste volna bárki is, mikor ezekben a hegyekben annyi patak és forrás van? Miért érdekli a név?

– Olvastam valamit Van Dorn naplójában. A falu neve valamiért felizgatta.

– De hát bármi felizgathatta! Őrült volt.

– Különc. De őrültté, csak azután a naplóbeli bejegyzés után vált.

– Úgy érti, hogy a tünetek nem jelentkeztek azelőtt? Ön nem pszichiáter.

Igazat kellet adnom neki.

– Attól tartok, megint udvariatlannak fogok tűnni. Tényleg indulnom kell dolgozni. – Habozott. – Az éjszaka...

– Pontosan az volt, aminek az üzenetében leírta. Egy együttérző gesztus. A bánatom enyhítése. Nem úgy gondolta, hogy bárminek is a kezdetét jelentse.

– Kérem, tegye meg, amit javasoltam. Menjen el! Ne pusztítsa el önmagát, mint a többiek.

– Többiek?!

– Mint a barátja.

– Nem, azt mondta „többiek” – hadartam. – Clarisse, mondja el!

Felpillantott, összehúzott szemekkel, mint akit sarokba szorítottak. –Miután a barátja kiszúrta a szemét, hallottam, hogy a falubeliek beszéltek róla. Idősebbek. Lehet, hogy csak egy pletyka, melyet felnagyított az idő múlása.

– Mit mondtak?

Még erősebben hunyorított.

– Húsz évvel ezelőtt egy férfi jött ide. Van Dorn életét kutatni. Három hónapig maradt, és idegösszeroppanást kapott.

– Kiszúrta a szemét?

– Később azt hallottuk, hogy egy angliai elmegyógyintézetben oltotta ki a szeme világát. Tíz éve egy másik férfi érkezett. Ő ollót vágott az egyik szemébe, egészen az agyáig.

Csak bámultam, s képtelen voltam úrrá lenni a vállamat szaggató görcsökön. – Mi a fene folyik itt?

Kérdezősködtem a faluban. Senki sem állt szóba velem. A hoteligazgató közölte, úgy döntött, hogy a továbbiakban nem adja ki Van Dorn szobáját. Azonnal el kellett távolítanom Myers holmiját.

– De a saját szobámban maradhatok, ugye?

– Ha úgy óhajtja. Én nem javasolnám, de egyelőre még Franciaország is szabad ország.

Kifizettem a számlát, felmentem, az előkészített dobozokat átcipeltem Van Dorn szobájából az enyémbe, s meglepetten kaptam fel a fejem a telefon csörgésére.

A menyasszonyom hívott.

Mikor megyek haza?

Nem tudtam.

Mi lesz a hétvégi esküvővel?

Az esküvőt el kell halasztani.

Összerezzentem mikor lecsapta a kagylót.

Leültem az ágyra, és önkéntelenül is eszembe jutott az, amikor legutóbb ott ültem, s Clarisse fölém hajolt, éppen a szeretkezésünk előtt. Elhajítani készültem azt az életet, melyet addig építgetni próbáltam.

Egy pillanatra közel jártam hozzá, hogy visszahívjam a menyasszonyomat, de egy másfajta erő a dobozok felé kényszerített, Van Dorn naplója felé. A Myers leveléhez csatolt üzenetében Clarisse leírta, hogy teljes megszállottságában Myers még Van Dorn napi programját is megpróbálta utánozni. Most újra eszembe jutott: Lehet, hogy a végén Myers és Van Dorn megkülönböztethetetlenné vált? Lehet, hogy a Myers-szel történtek kulcsa ugyanúgy rejtve volt a naplóban, mint ahogy a szenvedő arcok rejtve voltak Van Dorn festményein?

Megragadtam az egyik noteszt. Átfutottam a lapokat, a Van Dorn napirendjére vonatkozó utalásokat keresve. Így kezdődött.

Mondtam már, hogy a telefonpóznákat és a villanyvezetékeket leszámítva, La Verge akár múlt századbeli is lehetett volna. Nemcsak a hotel üzemelt még mindig, de Van Dorn kedvenc kocsmája és a pékség is, ahol reggelente a kiflijét vásárolta. A legkedvesebb étterme is állt még. A faluszéli pisztrángos patak, ahol délutánonként néha elüldögélt egy pohár bor társaságában, még mindig csörgedezett, bár a szennyezés már rég kiölte belőle a pisztrángokat. Minden helyet felkerestem, abban a sorrendben és időpontban, ahogyan ő a naplójában feljegyezte. Egy hét után – reggeli nyolckor, ebéd kettőkor, egy pohár bor a pisztrángos pataknál, séta a környéken, aztán vissza a szobába – már olyan jól ismertem a naplót, hogy nem is volt szükségem rá. Van Dorn reggelente festett. A fény olyankor a legjobb, írta. Az este az emlékezés és a vázlatkészítés ideje volt. Végül rájöttem, ha én nem festek és rajzolok, amikor Van Dorn is azt tette, akkor nem is követem pontosan a napirendjét. Vettem rajzfüzetet, vásznat, festékeket, egy palettát, s mindazt, amire szükségem lehetett, és első ízben mióta befejeztem az egyetemet, valóban alkotni próbáltam. Helyi témákat választottam, melyeket Van Dorn is kedvelt, s az eredmény az lett, ami várható volt: Van Dorn festményeinek sekélyes utánzata. Nem fedeztem fel semmit, és nem sikerült megértenem, hogy mi bomlasztotta meg Myers ép elméjét; kezdtem beleunni. Anyagi kereteim kimerülőben voltak. Feladni készültem. Csakhogy... Volt egy olyan zavaró érzésem, hogy valamiről megfeledkeztem. Kihagytam Van Dorn napi rutinjából valamit, amiről a napló pontatlanul tájekoztatott. Vagy nem vettem észre valamit a helyszínekkel kapcsolatban, pedig Van Dorn stílusában festettem őket, ha nem is Van Dorn tehetségével.

Clarisse az immár pisztráng nélküli patak napsütötte partján talált rám, amint éppen bort iszogattam. Éreztem a rám vetődő árnyékát, s a napfényben kirajzolódó alakja felé fordultam.

Már két hete, a klinika előtti kényelmetlen beszélgetésünk óta nem láttam. Hiába tűzött a nap a szemembe, még szebbnek látszott, mint ahogy emlékeztem.

– Mikor váltott ruhát utoljára? – kérdezte.

Egy éve még én kérdeztem ezt Myerstől.

– Meg kéne borotválkoznia. Túl sokat iszik. Szörnyen néz ki.

Belekortyoltam a borba, és vállat vontam.

– Hát, tudja mit mondott a részeg vérben úszó szemeiről. Csúnyának találja? Látnia kéne az én oldalamról!

– Legalább képes viccelődni.

– Kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a vicc.

– Nyilvánvalóan nem az. – Mellém ült. – Kezd olyanná válni, mint a barátja. Miért nem megy el?

– A kísértés meg van rá.

– Az jó. – Megérintette a kezemet.

– Clarisse?

– Tessék?

– Utoljára még válaszolna néhány kérdésemre?

Az arcomat tanulmányozta. – Miért?

– Mert ha jó válaszokat kapok, lehet, hogy elmegyek.

Lassan bólintott.

Visszatérve a városba, a szobámba, megmutattam neki a reprodukciókat. Majdnem elárultam a bennük rejtőző kis arcokat is, de komor vonásai eltérítettek tőle. Így is eléggé zavartnak hitt.

– Délutáni sétáimon elmegyek azokra a helyszínekre, melyeket Van Dorn a festményeihez választott. – Ehhez a gyümölcsöshöz. Ehhez a farmhoz. Ehhez a tóhoz. Ehhez a sziklához. Meg a többi helyre.

– Igen, felismerem ezeket a helyeket. Mindet láttam már.

– Azt reméltem, hogy látva ezeket, talán megérthetem, mi is történt a barátommal. Ön mondta nekem, hogy ő is felkereste ezeket a helyeket, Mindegyik a falu körüli öt mérföldes körzeten belül van. Sok közel is egymáshoz. Nem volt nehéz megtalálni őket. Kivéve egyet.

Nem tette fel a nyilvánvaló kérdést. Helyette idegesen dörzsölgette a karját.

Mikor átköltöztettem a dobozokat Van Dorn szobájából, elhoztam a két festményt is, melyekkel Myers próbálkozott. Most előhúztam őket az ágy alól, ahová rejtettem.

– Ezeket a barátom készítette. Nyilvánvaló, hogy nem volt festőművész. De bármilyen kezdetlegesek is, látható, hogy ugyanazt a helyet ábrázolják.

A lenyomathalom aljáról elővettem egy Van Dorn-képet.

– Ezt a területet – mutattam. – Egy ciprusligetet egy völgyben, melyet sziklák vesznek körül. Ez az egyetlen hely, amit nem tudtam megtalálni. A falubelieket már kérdeztem. Azt állítják, nem tudják, hogy hol van. Ön tudja, Clarisse? Megmondaná? Bizonyára van valami jelentősége, ha a barátom annyira fontosnak találta, hogy kétszer is megpróbálta lefesteni.

Clarisse a csuklójába mélyesztette a körmeit. – Sajnálom.

– Mit?

– Hogy nem tudok segíteni.

– Nem tud, vagy nem akar? Úgy érti, nem tudja, hol van ez a hely, vagy tudja, csak nem fogja megmondani?

– Azt mondtam, nem tudok segíteni.

– Mi van ezzel a faluval Clarisse? Mit próbálnak rejtegetni?

– Én mindent megpróbáltam. – Megrázta a fejét, felállt és az ajtóhoz ment. Szomorúan nézett vissza. – Néha jobb megelégedni azzal, amit megtudhatunk. Néha oka van a titkoknak.

Néztem amint végigmegy a folyosón. – Clarisse...

Megfordult, s csak egy szót ejtett ki: – Észak. – Már sírt. – Az Isten legyen önnel – tette hozzá. – Imádkozni fogok a lelkéért. – Aztán eltűnt a lépcsőfordulóban. Akkor éreztem először félelmet.

Öt perccel később otthagytam a hotelt. Van Dorn festőhelyeit keresve mindig a könnyebb utakat választottam – keletre, nyugatra és délre. Valahányszor a távoli, erdő övezte északi hegyek felől érdeklődtem, a falubeliek mindig azt válaszolták, hogy ott nincsen semmi érdekes, semmi, amihez Van Dornnak köze lett volna. És a ciprusok egy völgyben? Kérdeztem. Azokon a hegyeken nincsenek ciprusok, csak olajfák, felelték.

De most már tudtam.

La Verge egy elnyújtott völgy déli végén feküdt, keletről és nyugatról sziklák övezték. Az északi hegyekig legalább húsz mérföldet kellett volna gyalogolnom.

Béreltem egy kocsit. A gázpedálra tapostam, s porfelhőt hagyva magam mögött, elindultam az egyre magasabbnak látszó hegyek felé. A fák, amiket a faluból láttam, valóban olajfák voltak. De a köztük heverő ólom színű kövek ugyanolyanok voltak, mint Van Dorn festményén. Végigcsúszkáltam az úton, aztán a hegyek felé fordultam. A tető közelében találtam egy keskeny parkolóhelyet, és sietve kiszálltam a kocsiból. De merre induljak el? Ösztönösen a bal oldalt választottam, s nekiiramodtam a kövek és a fák között.

Választásom most már kevésbé tűnik önkényesnek. A bal oldali lejtők valahogy drámaibbak, esztétikailag vonzóbbak voltak. A táj vadabb. Mélységet, lényeget sugárzott.

A megérzés hajtott előre. Negyed hatkor értem el a hegyeket. Az idő valahogy furcsán eltörpült. Az órám máris hét óra tíz percet mutatott. A nap karmazsinvörösen lobogott a hegyfokok felett. Tovább kutattam, hagytam, hogy a groteszk táj vezessen. A szirtek és szurdokok olyanok voltak, mint valami labirintus – az egyes fordulóknál az út hol kitárult, hol pedig járhatatlanná vált, megszabva útirányomat. Megkerültem egy sziklát, lerohantam egy tövisbozóttal borított lejtőn, nem törődve szétszaggatott ingemmel és a kezemből csöpögő vérrel, aztán megálltam egy völgy peremén. Ciprusok és nem olajfák töltötték ki a medencét A köztük magasló szilatömbök egy barlangot formáltak.

Meredek völgy volt. Kerülgettem a tüskebokrokat, s nem bántam a bőrömet felsebző szúrásokat A kövek lefelé vezettek. Rossz előérzetemet elfojtva, kétségbeesett igyekezettel próbáltam elérni a völgy alját.

Ez a völgy, ez a ciprusokkal és kövekkel borított medence, ez a tövisek övezte nyílás nemcsak Van Dorn képének volt pontos mása, de azoknak a vásznaknak is, melyeket Myers festett. Vajon miért hatott rájuk annyira ez a hely?

A válasz éppolyan gyorsan érkezett, mint a kérdés. Hamarabb hallottam mintsem láttam volna, bár a hallás szó nem írja le pontosan azt az érzetet. A hang olyan halk és magas fekvésű volt, ami már az érzékelhetőség határát súrolja. Először azt hittem, darázsfészek közelébe kerültem. Finom vibrálást éreztem a völgy máskülönben nyugodt levegőjében. A bőröm bizsergett, s valami mintha a dobhártyám mögött csiklandozott volna. A hang valójában sok egyforma, egybeolvadó hangból tevődött össze, mint egy rovarraj összeadódó zümmögése. De ez a hang magas volt. Nem zümmögés, inkább sikolyok és jajveszékelések távoli kórusa.

Elgondolkodva, még egy lépést tettem a ciprusok felé. Bőrömön felerősödött a bizsergés. A dobhártyámat kaparó hang olyan elviselhetetlenné vált, hogy kezemet a fülemre kellett szorítanom. Elég közel kerültem ahhoz, hogy belássak a fák közé, s a félelmetes tisztasággal elém táruló látványtól rám tört a pánik. Zihálva hőköltem hátra, de már túl késő volt. A fák közül kivágódó dolog túl kicsi és túl gyors volt ahhoz, hogy azonosítani tudjam.

A jobb szemembe csapódott. A fájdalom leírhatatlan volt, mintha egy fehéren izzó tű hegye járta volna át a retinámat, egészen az agyamig hatolva. Jobb kezemet a szememre tapasztva üvöltöttem.

Tovább hátráltam, a szenvedés megsokszorozta a félelmemet. De az éles, izzó fájdalom egyre nőtt, hullámokban árasztva el a koponyámat. A térdeim összecsuklottak. Az öntudatom elhomályosult. A lejtőre zuhantam.

Éjfél is elmúlt, mire sikerült visszavezetnem a faluba. A szemem már nem égett, de a kétségbeesésem fokozódott. Bár még mindig kábult voltam az eszméletvesztéstől, próbáltam összeszedni magam, mikor a kórházba érve Clarisse lakcíme után érdeklődtem. Látogatóba hívott, magyaráztam. Az álmos tisztviselő gyanúsan mért végig, de megmondta. Elkeseredetten hajtottam az öt tömbnyire lévő ház felé.

Világosság szűrődött ki. Kopogtam. Nem jött válasz. Erősebben, gyorsabban dörömböltem. Végül megláttam egy árnyat. Az ajtó kitárult, s én betámolyogtam a nappaliba. Szinte észre sem vettem a köntöst, melyet Clarisse maga köré kapott, és a hálószobába vezető nyitott ajtót, ahol egy meglepett nő ült fel az ágyon, egy lepedőt szorítva melleihez, aztán gyorsan felállt, s becsukta az ajtót.

– Mi a fenét képzel?– kiabálta Clarisse. – Én nem hívtam be! Én nem...!

Nehezen, de sikerült megszólalnom: – Nincs időm elmagyarázni. Iszonyúan félek. Szükségem van a segítségére!

Erősebben markolta a köntösét.

– Megszúrt! Azt hiszem, megkaptam a kórt. Bármi is az, ami bennem van kérem, segítsen megállítani! Antibiotikummal. Ellenanyaggal. Bármivel, amit ki tud találni. Talán ez egy vírus, vagy egy gomba. De az is lehet, hogy úgy viselkedik, mint egy baktérium.

– Mi történt?

– Mondtam már, nincs idóm! Kérhettem volna segítséget a kórházban is, de úgysem értették volna. Azt hitték volna, hogy én is megőrültem, mint Myers. Oda kell vinnie! Mindent el kell követnie, hogy beadjanak nekem az összes szóba jöhető gyógyszerből annyit, ami képes lehet elpusztítani ezt a valamit!

– Öltözök, amilyen gyorsan csak tudok.

Miközben a klinika felé száguldottunk, elmeséltem a történteket. Amint megérkeztünk, Clarisse rögtön felhívta az orvost. Mialatt várakoztunk, fertőtlenítette a szememet, és adott valamit a kezdődő fejfájásomra. Az érkező orvos álmos vonásai felélénkültek rendkívüli idegességem láttán. Ahogy azt előre megjósoltam, úgy kezelt, mintha idegösszeroppanást kaptam volna. Üvöltöttem vele, hogy tegye meg, amit kérek, és tömjön tele antibiotikumokkal. Clarisse garantálta, hogy ne csak nyugtatót kapjak. Az orvos minden összeférhető kombinációt beadott. Ha azt gondoltam volna, hogy segít, még a Hypo-t is megittam volna.

A ciprusok között piciny, tátongó szájakat és apró kígyózó testeket láttam, éppoly parányikat és jól álcázottakat, mint amilyennek Van Dorn festette le őket. Most már tudom, hogy Van Dorn nem őrült rémálmait vetítette a valóságra. Nem impresszionista volt. Legalábbis nem a „Ciprusok egy völgyben” esetében. Meggyőződésem szerint, ez volt az első képe, melyet megfertőződése után festett. Ő tényleg azt festette le, amit az egyik sétáján látott. Később, a kór előrehaladtával, a tátongó szájak és tekergőző testek már mindent elborítottak, amire csak ránézett. Ezért sem lehetett impresszionista. Számára a tátott szájak és tekergőző testek valóban ott voltak az összes későbbi helyszínen is. Megfertőzött elméje korlátain belül, azt festette, ami neki a realitást jelentette. Művészete ábrázoló jellegű volt.

Higgyék el, én tudom. Mert a gyógyszerek nem hatottak. Az elmém éppolyan fertőzött, mint Van Dorné... vagy Myersé. Próbáltam rájönni, miért nem rémültek meg, mikor a támadás érte őket, miért nem rohantak a kórházba, hogy elmagyarázzák egy orvosnak, mi is történt velük. Arra a következtetésre jutottam, hogy Van Dorn annyira vágyott egy újfajta, a festményeibe életet lehelő látásmódra, hogy örömest tűrte a szenvedést. Myers pedig annyira vágyott Van Dorn megismerésére, hogy a szúrás után tudatosan vállalta a kockázatot, hátha még jobban tud majd azonosulni kutatásának tárgyával, míg végül – túl későn – rájött a hibára. A narancssárga a gyötrődés színe, a kék pedig az őrületé. Milyen igaz! Bármi is fertőzte meg az agyamat, befolyásolja a színlátásomat. A kék és a narancssárga mindjobban eluralkodik a többi színen, melyekről pedig tudom, hogy ott vannak. Nincs választásom. Szinte csak ezeket látom. Festményeimet elborítja a kék és a narancs. Az én festményeimet. Mert rájöttem egy másik rejtély megoldására is. Mindig is foglalkoztatott, vajon honnan tett szert Van Dorn olyan elképesztő energiára, hogy harmincnyolc mesterművet alkosson egyetlen év leforgása alatt. Már tudom a választ. Ami a fejemben van, az eltátott szájak és tekergőző testek, a gyötrelem narancsa és az őrület kékje, annyira feszít, olyan fejfájást okoz, hogy már mindent kipróbáltam a megfékezésükre, a kiirtásukra. A kodeintól a Demerolig, majd a morfiumig jutottam. Egy darabig mindegyik segített, de nem eléggé. Akkor rájöttem arra, amit Van Dorn tudott, Myers pedig megpróbált: a kór lefestése valahogy megszabadít tőle. Egy időre. Aztán ismét festesz, gyorsabban, keményebben. Csak múljon el a fájdalom. Myers azonban nem volt festő. A kór nem talált kiutat, s pár hét alatt elérte végső stádiumát, Van Dorn egy éve helyett.

De én művész vagyok – legalábbis régen ezt reméltem. A képesség megvolt bennem, csak a látás hiányzott hozzá. Most – Isten segíts! – az is megvan. Először a ciprusokat festettem le, a titkukkal, s azt értem el, amire számítani lehetett. Van Dorn képének hasonmását. De én nem vagyok hajlandó értelmetlenül szenvedni. Élénken emlékszem azokra a középnyugati tájképekre, melyeket az egyetemen készítettem. A sötét talajú iowai tájra. Próbáltam érzékeltetni a szemlélővel a talaj termékenységét. Az eredmény; Wyeth-utánzat. De annak már vége. Az eddig felhalmozott húsz képem még csak nem is Van Dorn változat. Az én alkotásaim. Egyediek. A kór és a saját tapasztalataim ötvözetei. Elénk emlékezőtehetségem segítségével megfestem az lowa City-t kettészelő folyót. Kék. Megfestem a városom melletti hatalmas mezőket betöltő kukoricatáblákat. Narancssárga. Megfestem az ártatlanságomat. A fiatalságomat. Elrejtik utolsó titkomat. A szépség mélyén csúfság rejtőzik. Az agyamban borzalom tenyészik.

Clarisse végül elmesélte nekem a helyi legendát. La Verge alapításakor egy meteor csapódott le az égből. Beragyogta az éjszakát. Az északi hegyeknél vágódott be. Lángok törtek fel. Fák hamvadtak el. Későn történt. Kevés falubeli látta. A becsapódás helye túl messze volt ahhoz, hogy az a néhány szemtanú még aznap éjjel a helyszínre rohanjon megnézni a krátert. Reggelre a füst felszállt. A parazsak kialudtak. A szemtanúk ugyan próbálták megkeresni a meteort, de akkoriban még nem léteztek a mai utak, s ez úgy megnehezítette a keresgélést a kusza hegyek között, hogy végül is kedvüket szegte. Csak egy páran tartottak ki. Közülük néhányan elérték a céljukat, s néhányan visszavergődtek a faluba, fejfájásról és piciny, tátogó szájakról dadogva. Pálcákat használva furcsa alakzatokat rajzoltak a porba, s végül, kiszúrták a szemüket. Az azóta eltelt évszázadokban, a legenda szerint, hasonló öncsonkítások történtek minden alkalommal, mikor valaki, aki a krátert kereste, visszatért azokból a hegyekből. Akkoriban hatalma volt az ismeretlennek. A hegyek tabu témává váltak. Nem volt falulakó – sem akkor, sem most –, aki betette volna a lábát arra a helyre, amit így neveztek el: A hely; ahol Isten pálcája megérintette a földet. Egy lángoló meteor költői leírása. La Verge.

Nem vallom a nyilvánvalót, hogy a meteor spórákat hozott magával, melyek osztódni kezdtek a kráterban, s végül létrehozták a ciprusokkal borított medencét. Nem. Szerintem a meteor ok volt, de nem következmény. Láttam egy hasadékot a ciprusok között, s a hasadékból apró szájak és rovarszerű, tekergőző testek – ó, hogy siránkoztak! – özönlöttek. A cipruslevelekbe kapaszkodtak, majd kétségbeesetten csápolva zuhantak vissza, s helyükbe rögön további gyötrődő lelkek áradtak.

Igen, lelkek. Mert a meteor, s ez meggyőződésem, csak az ok volt. A következmény pedig, a pokol megnyílása. Az apró, siránkozó szájak az elkárhozottak. Mint ahogy én is az vagyok. Egy elszántan élni akaró, kétségbeesett bűnös kitört, hogy megmeneküljön a végső börtönből, melyet mi pokolnak nevezünk. Elérte a szememet, s az agyamba fúródott, lelkem kapujába. A lelkem. Rothad. Festek, hogy megszabadítsam a gennytől.

Beszélek. Az segít valamennyire. Clarisse lejegyzi a szavaimat, miközben leszbikus szeretője a vállamat masszírozza.

A festményeim káprázatosak. Híres leszek, ahogy mindig is álmodtam. Zseniként, természetesen.

Ilyen áron.

A fejfájás rosszabbodik. A narancsszín egyre ragyogóbb, a kék egyre lehangolóbb,

Mindent megpróbálok. Biztatom magam, hogy legyek erősebb, mint Myers, aki csak néhány hétig bírta. Van Dorn egy évig tartott ki. Talán a zsenialitás erő.

Az agyam egyre duzzad. Majd szétszakítja a koponyámat. A tátogó szájak sokasodnak.

A fejfájás! Győzködöm magam, hogy legyek erős. Egy újabb nap. Egy újabb roham egy újabb festmény befejezésére.

Az ecset hegyes vége hívogat. Bármi, ami felnyithatja forrón lobogó elmémet, ami elveheti szemem világát, s a megkönnyebbülés extázisához juttathat. De ki kell bírnom.

Az asztalon, bal kezem közelében, az olló várakozik.

De nem ma. És nem is holnap.

Túlteszek Van Dornon.

 

 

Ray Bradbury – Armageddoni álmok

 

Ray Bradbury (1920–) az egyik legismertebb élő Science fiction író. Marsbéli krónikák és Fahrenheit 451 című regényei rendre felbukkannak a főiskolák és egyetemek kötelező olvasmány listáin. Mindazonáltal Bradbury, mielőtt az 1940-es évek végén a science fiction felé fordult volna, több mint két tucat úttörő történetet publikált a Weird Tales magazinban (ezek közül számos Az októberi ország cimű gyűjteményes kötetben található), melyekben klasszikus horror-témákat írt meg modern kori felfogásban. A Planet Stories 1948 téli számában megjelent, a lelki megszállottság témáját az űrkorszakban elhelyező Armageddoni álmok tökéletes példája annak, hogyan termékenyítette meg egymást Bradbury írásaiban a horror és a science fiction.

 

 

Az ember nem akar meghalni, és nem számít a halálra. Mégis, egyszer csak valami elromlik, a rakéta megbillen az űrben, a sommiből előugrik egy bolygó... feketeség, mozgás, szem elé kapott kezek, a rendelkezésre álló energia kétségbeesett átirányítása az orrhajtóműbe, a becsapódás...

A sötétség. És a sötétségben az értelmetlen fájdalom. A fájdalomban pedig a rémálom.

Sale nem vesztette el az eszméletét.

– Név? – kérdezték a láthatatlan hangok.

– Sale – válaszolta örvénylő rosszullét közepette. – Leonard Sale.

– Foglalkozás? – sikították a hangok.

– Űrhajós! – üvöltötte Sale, egyedül az éjszakában.

– Üdvözlünk – mondták a hangok. – Üdvözlünk, üdvözlünk. – Azzal elhalkultak.

Sale felállt a hajó roncsában, mely gyűrött, cafatos ruhaként vette körül. Felkelt a nap, és elérkezett a reggel. Sale átpréselte magát a szűk zsilipen, és mélyen beszívva a levegőt, megállt. Szerencse. Színtiszta szerencse. A levegő belélegezhető. Egy gyors ellenőrzés, és megtudta, hogy két hónapra elég élelmiszere van. Remek, remek! Ez meg... érintette meg a roncsot... a csodák csodája! Ép maradt a rádió. Eldadogta üzenetét a küldő-billentyűbe. ITT SALE. LEZUHANTAM A 787–ES BOLYGÓRA. ITT SALE. KÜLDJETEK SEGÍTSÉGET! ITT SALE. KÜLDJETEK SEGÍTSÉGET!

Azonnal megérkezett a válasz:

HELLO, SALE! ITT ADAMS, A MARSPORTRÓL. ELINDULT A LOGARITMUS MENTŐHAJÓ. HAT NAP MÚLVA ÉRI EL A 787–ES BOLYGÓT. TARTS Kl!

Sale eljárt egy rövid táncot. Ilyen egyszerűen megy ez! Az ember lezuhan. Van élelme. Segítséget kér a rádión. EIindul a segítség. Lalala! Összecsapta a két tenyerét. A felemelkedő nap egyre melegebben sütött. Sale nem érezte magát halálos veszélyben. Az a hat nap szinte egy pillanat alatt elrepül majd. Enni fog, olvasni, aludni. Körülnézett. Nincsenek veszélyes állatok; az oxigénszint elviselhető. Mit akarhatna még? Szalonnát és babot, termé-szetesen. A reggeli vidam illata betöltötte a levegőt. Reggeli után a füstöt mélyen leszívva és lassan kifújva elszívott egy cigarettát. Elégedetten bólintott. Micsoda élet! Egy karcolás sem esett rajta. Szerencse. Színtiszta szerencse.

Előrebukott a feje. Aludni kellene – gondolta.

Jó ötlet. Egy kis szunyókálás. Csak nyugalom, rengeteg ideje van. Hat hosszú, pazar, lustálkodással és filozofálással töltendő nap.

Lefeküdt, a feje alá tette a karját, és lehunyta a szemét.

Lecsapott rá az őrület. A hangok suttogni kezdtek.

– Aludj, igen, aludj csak! – mondták a hangok. – Ó, aludj, aludj!

Kinyitotta a szemét. A hangok elhallgattak. Minden normálisnak tűnt.

Vállat vont. A szemhéja lecsukódott. Ismét elfészkelődött fektében.

– Íííííííííw!– énekelték a hangok a távolban.

– Ahhhhh! – énekeltek.

– Aludj, aludj, aludj, aludj, aludj! – énekelték a hangok.

– Pusztulj, pusztulj, pusztulj, pusztulj, pusztulj! – dalolták.

– Oooooooooooooooo! – kiáltották.

– Zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz – süvített át egy méh Sale agyán.

Felült. Megrázta a fejét. A fülére szorította a kezét. Pislogva nézte a lezuhant hajót, Kemény fém. Érezte a szilárd köveket az ujjai alatt. Látta, ahogy a nap a kék égen ragyog.

Akkor próbáljunk meg hanyatt fekve aludni, gondolta. Elhelyezkedett, most a hátára fordulva. Az órája halkan ketyegett a csuklóján. Az ereiben forrt a vér.

– Aludj, aludj, aludj, aludj, aludj! – énekelték a hangok.

– Ohhhhhhhhhhhhhhhhl – énekeltek.

– Ahhhhhhhhhhhhhhhh! – dalolták a hangok.

– Pusztulj, pusztulj, pusztulj, pusztulj, pusztulj! Aludj, aludj, pusztulj, aludj, pusztulj, aludj, pusztulj! Oohhh! Ahhhhh! ÍÍÍÍÍÍIÍÍÍÍÍ!

A vér zubogott a fülében, Az élénkülő szél hangja.

– Az enyém, az enyém! – mondta egy hang. – Az enyém, az enyém, ő az enyém!

– Nem. az enyém, az enyém! – így egy másik. – Nem, az enyém, az enyém; ő az enyém!

– Nem. a miénk, a miénk! – dalolta tíz hang. – A miénk, a miénk, ő a miénk!

Sale ujjai megrándultak. Az állkapcsa görcsösen összeszorult. A szemhéja megremegett.

– Végre, végre! – énekelte egy magas hang. – Végre, valahára! A hosszú várakozás. Vége, vége! – énekelte a magas hang. – Vége. vége, végre vége!

Olyan volt, mintha víz alá merült volna. Zöld dallamok, zöld látvány, zöld idő. Buborékos hangok a tenger hullámainak mély likőrjében. Távoli kórusok, értelmetlen rímeket kántálva. Leonard Sale elkínzottan összerezzent.

– Az enyém, az enyém! – kiáltotta egy erős hang. – Az enyém, az enyém! – visította egy másik. – A miénk, a miénk! – rikoltotta a kórus.

A fémcsörgés, a kardcsattogás, az ellentét, a csata, a küzdelem, a háború. Egyszerre robbant minden, kegyetlenül széttépve Sale elméjét!

– Ííiiííííiíií!

Sikoltva ült fel. A táj megolvadva hömpölygött körülötte.

– Rathalari Tylle vagyok! – mondta egy hang. – Büszke Tylle, a Vérhant és a Haláldob Tylléje. Rathalari Tylle, az Embergyilkos!

– Wendillo-i Iorr vagyok! – dübörögte egy másik. – Bölcs Iorr, a Földek Pusztítója!

– És mi vagyunk a harcosok, az acél! – kántálta a kórus. – Mi vagyunk a harcosok, a patakzó vörös vér, a kiontott vörös vér, a napon gőzölgő vörös vér...

Leonard Sale megroggyant a teher alatt.

– Menjetek el! – sikoltotta. – Hagyjatok, Isten nevében, hagyjatok!

– Ííííííííií! – sivított az acélon elcsúszó acél.

Csend.

Sale izzadtságban fürödve állt fel. Szinte kibírhatatlan remegés tört rá Megőrültem, gondolta. Teljesen megőrültem. Dühöngő őrült lettem. Őrült.

Feltépte az élelmiszeres ládát, és valamit csinált egy vegyszer-csomaggal. Azonnal elkészült a forró kávé. A szájához kapta, leöntve az ingét. Megborzongott. Zihálva, hatalmas kortyokkal ivott.

Gondolkodjunk logikusan, ült le nehézkesen. A kávé égette a nyelvét. Kétszáz éve nem fordult elő a csaladban elmebetegség. Mindenki egeszséges, kiegyensúlyozott. Most sem indokolja semmi az őrültséget. A sokk? Hülyeség. Nines semmiféle sokk. Hat nap múlva itt lesznek értem. Ez nem okozhat sokkot. Nem fenyeget semmilyen veszély. Egy közönséges bolygón vagyok. A lehető leghétköznapibb helyen. Semmi okom rá, hogy megőrüljek. Épelméjű vagyok.

– Igazán ? – kiáltotta egy kicsi, fémes hang odabent. Aztán az elhaló visszhang.

– Igen! – üvöltötte Sale, összeütve a két öklét. –Épelméjű!

– Hahahahahahahahahaha! – Elhalkuló nevetés, valahol.

– Pofa be! – kiáltotta Sale megpördülve.

Meg sem szólaltunk, mondták a hegyek. Meg sem szólaltunk, mondta az ég. Meg sem szólaltunk, mondta a roncs.

– Akkor jó – tántorodott meg Sale. – Ne is szólaljatok!

Minden normális volt.

A kavicsok kezdtek felforrósodni. Az ég hatalmas volt és kék. Sale lenézett a kezére, és látta, hogy a nap leégette róla az összes fekete szőrszálat. Lenézett a csizmájára, a bőrt borító porra. Hirtelen örömérzet árasztotta el, döntésre jutott. Nem fogok aludni, gondolta. Rémálmaim vannak, akkor meg minek aludjak? Ez a megoldás.

Kialakított egy napirendet. Reggel kilenctől, azaz ettől a pillanattól, tizenkettőig sétálni fog, felderíti a bolygót. Egy sárga ceruzával mindent leír a jegyzettömbjébe, amit csak lát. Aztán leül, kinyit egy olajos szardíniát és egy konzerv-vajaskenyeret. Fél egytől négyig elolvas kilenc fejezetet a Háború és békéből. Kihozta a könyvet a roncsból és letette egy olyan helyre, ahol később is megtalálhatja majd. Rábukkant egy T. S. Eliot verseskötetre is. Még jól jöhet.

Fél hatkor vacsora, aztán hattól tízig a földi rádióadások hallgatása. Lesz két rossz komikus a rossz vicceivel, egy rossz énekes néhány dallal, aztán az utolsó hírek, majd éjfélkor az ENSZ himnuszával véget ér az adás. Mi legyen azután?

Émelygés tört rá.

Pasziánszozni fogok, míg fel nem kel a nap, gondolta. Üldögélek, forró feketét iszogatok, pasziánszozok, és nem csalok. Míg fel nem kel a nap. Ha-ha, gondolta,

– Mit mondtál? – kérdezte saját magától.

– Azt mondtam, „ha-ha" – válaszolta. – Valamikor muszáj lesz aludnod.

– Teljesen friss vagyok – állította.

– Hazudsz! – torkollta Ie magát, örömét lelve a társalgásban.

– Jól érzem magam – mondta.

– Képmutató! – vágta rá.

– Nem félek az éjszakától, nem félek aludni, nem félek semmitől! – szögezte le.

– Nagyon vicces – felelte. Rosszul érezte magát. Aludni szeretett volna. És attól, hogy félt elaludni, csak még inkább szeretett volna lefeküdni, összegömbölyödni és lehunyni a szemét.

– Csak kényelmesen, igaz? – kérdezte ironikus cenzorja.

– Sétálni fogok, nézegetem a köveket és a geológiai alakzatokat, és arra fogok gondolni, hogy milyen jó is élni – jelentette ki.

– Az istenekre! – kiáltotta cenzorja. – William Saroyan! Egy napot, talán még egy éjszakát is ki fogsz bírni, gondolta, de mi lesz a következővel, a következővel és az arra következővel? Ébren bírsz maradni végig, hat éjjelen át? A mentőhajó megérkezéséig? Vagy ilyen jó, ilyen erős? A válasz nemleges volt.

Mitől félsz? Nem tudom. Ezektől a hangoktól. Ezektől a zajoktól, De hát nem bánthatnak, nem igaz?

Talán mégis. Egyszer szembe kell nézned velük. Kell? Szedd össze magad, Öregem! Állat fel, meg a többi szarság.

Leült a kemény talajra. A legszívesebben elsírta volna magát. Úgy érezte, mintha véget ért volna az élete, és új, ismeretlen területre tévedt volna. Annyira csalóka volt a meleg, kellemes nap – fizikailag jól érezte magát, az ember horgászik ilyen napokon, virágot szed, nőt csókol, vagy bármi. Ám mi jutott neki ennek a csodálatos napnak a kellős közepén? A halál.

Na, az azért nem.

Halál, makacskodott.

Lefeküdt és lehunyta a szemét. Elfáradt a tétlenségben.

Rendben van, gondolta. Ha tényleg te vagy a halál, akkor gyere el értem! Tudni akarom, mi ez az egész átkozott ostobaság!

És a halál eljött.

– Íííííííiii! – mondta egy hang.

Igen, tudom, mondta Leonard Sale fektében. Van más is?

– Ahhhhhhhhhhhhh! – mondta egy hang.

Ezt is tudom, vágta rá Leonard Sale ingerülten. Hideg harag öntötte el. A szája tágra nyílt.

– Rathalari Tylle vagyok! Az Embergyilkos!

– Wendillo-i Iorr vagyok, a Földek Pusztítója!

Mi ez a hely? – kérdezte Leonard Sale, a rémületével küzdve.

– Hajdan fenséges bolygó! – felelte Rathalari Tylle.

– Hajdan csaták hona! – felelte Wendillo-i lorr.

– Most halott – mondta Tylle.

– Most néma – toldotta meg Iorr.

– De eljöttél te – mondta Tylle.

– Hogy ismét életet adj nekünk – kontrázott Iorr.

Halottak vagytok, makacskodott Leonard Sale, vonagló izmokkal. Semmi sem vagytok, csak az üres szél.

– Élünk, általad.

– És harcolunk, általad.

Tehát erről van szó, gondolta Leonard Sale. Én leszek a csatateretek, igaz? Barátok vagytok?

– Ellenségek! – harsogta Iorr,

– Esküdt ellenségek! – pontosított Tylle.

Leonard vicsorogva elmosolyodott. Borzalmasan érezte magát. Mióta vártok? – követelte.

– Milyen hosszú ideje?

Tízezer év?

– Talán.

Tízmillió év?

– Talán.

Mik vagytok? Gondolatok, lelkek, kísértetek?

– Mindez, és még több.

Értelmek?

– Pontosan.

Hogy maradtatok életben?

– Íííííííííííí! – énekelte a kórus a távolban.

– Ahhhhhhhhh! – énekelte egy másik sereg, a harcra várva.

– Hajdanok hajdanán ez a föld termékeny volt, s a bolygó gazdag. És volt két nép. két erős nép, amit két erős férfi vezetett. Én, Iorr. És ő, aki Tylle-nak nevezi magát. Aztán a bolygó hanyatlani kezdett, és semmivé lett. A népek és a hadseregek elsorvadtak az ötezer évig tartó háborúban. Hosszú életet éltünk, hosszan szerettünk, sokat ittunk, sokat aludtunk, sokat harcoltunk. Amikor a bolygó elpusztult, a testünk elszáradt, és csak az utolsó pillanatban, sok-sok tudomány révén maradtunk életben.

Életben, töprengett Leonard Sale. Hiszen semmi sem maradt belőletek!

– A tudatunk, te bolond, a tudatunk! Mit ér a test tudat nélkül?

Mit ér a tudat test nélkül? – nevetett Leonard Sale. Most megfogtalak! Ismerjétek be, ezzel megfogtalak titeket!

– Igaz – hagyta helyben a kegyetlen hang. – Az egyik hasznavehetetlen a másik nélkül. Az élet azonban élet, még ha öntudatlan is. A tudomány, a csodák révén fennmaradt népeink tudata.

De érzékszervek nélkül, szem, fül, tapintás, szaglás és a többi nélkül?

– Igen, mindezek nélkül. Puszta köd voltunk. Hosszú ideig. Egészen mostanáig.

De most itt vagyok én, gondolta Leonard Sale.

– Most itt vagy te – mondta a hang. – Hogy formát adj tudatunknak. Hogy megadd nekünk a hiányzó testet.

Egymagam vagyok, gondolta Sale.

– Nem számít, hasznodat vesszük.

Önálló lény vagyok, gondolta Sale. Visszautasítom a betolakodásotokat.

– Visszautasítja a betolakodásunkat! Hallod ezt, lorr? Visszautasítja!

– Mintha joga lenne visszautasítani!

Vigyázzatok, figyelmeztette őket Sale. Csak pislogok egyet, és végetek van, fantomok! Felébredek és kitöröllek titeket a létezésből!

– De valamikor megint aludnod kell majd! – rikoltotta lorr. – És amikor elalszol, mi itt leszünk. Várni fogunk, várni, várni, várni. Rád.

Mit akartok?

– Szilárdságot. Tömeget. Érzékeket.

Mindkettőtöké nem lehet.

– Ezt majd eldöntjük magunk közt.

Forró szúrás hasított a koponyájába. Olyan volt, mintha egy lándzsát döftek volna a két agyféltekéje közé.

Most már világos lett minden. Rettenetesen, nagyszerűen világos. Ő volt az univerzumuk. A gondolatai, az agya, a koponyája alkotta világ két táborra szakadt, Iorréra és Tyllére. Használták őt!

Lobogók szökkentek elméje rózsaszín egére! A napfény bronzpajzsokon csillant meg. Szürke állatok rezzentek össze, majd indultak el rohanva a kardok, tollforgók és harsonák áradatában.

– Ílíííiííííí! – A rohanás.

– Ahhhhhhhh! – A dübörgés.

– Mossssssssst! – Az örvénylés.

Mmmmmmmmmmmm...

Tízezer ember robajlott át a rejtett kis színen. Tízezer ember lebegett át szemének meggyötört pálcikáin. Tízezer hajítódárda suhant el feje apró csontrekeszei között. Tízezer hang kántált a fülében. A teste megfeszült, szinte meghasadt, rázkódott, hánykolódott, rángott, halántéka szétrobbanással fenyegetett. A mormolás és rikácsolás közepette elméje csontsíkjain, agyveleje kontinensein, vénái patakjain, artériái hegyein, a melankólia folyóin keresztül hadseregek és hadseregek érkeztek – egy hadsereg, két hadsereg, a kardok megvillantak a napfényben, lesújtottak, ötvenezer elme kapott utána kúszva-mászva, le-lecsapva, követelőzve, kihasználva. Aztán egy pillanat múlva a kemény összeütközés, a rohanás, a vér a hangok, a harag, az őrület!

Mint cintányérok, csaptak össze a seregek!

Sale őrjöngve szökkent fel. Átrohant a sivatagon. Csak futott és futott, egy másodpercre sem állt meg.

Leült és sírva fakadt. Addig zokogott, míg tüdeje fájni nem kezdett. Sokáig és hevesen sírt. Könnyek patakzottak az arcáról felemelt, remegő kezeire.

– Istenem, Istenem, segíts, ó, Istenem, segíts! – könyörgött.

Ismét normális volt minden.

Délután négy órakor a kövek szinte izzottak a nap hevétől. Sale-nek sikerült sütnie néhány kétszersültet. Szamócalekvárral ette meg őket. Maszatos ujjait vakon az ingébe törölte, próbálva nem gondolkodni,

– Most már legalább tudom, mivel állok szemben – gondolta. – Ó, Uram, micsoda világ! Milyen ártatlannak tűnik, és milyen szörnyeteg valójában! Még jó, hogy eddig nem fedeztek fel. Vagy mégis? – Megrázta sajgó fejét. Sajnálta azokat, akik előtte zuhantak le itt, ha lezuhant egyáltalán bárki is. Meleg nap, kemény sziklák, semmi jele veszélynek. Bájos bolygó.

Amíg az ember le nem hunyja a szemét és szabadjára nem engedi az elméjét.

Akkor puha lábakon odaoson hozzá az éjszaka, a hangok, az őrület és a halál.

– De én most már jól vagyok! – jelentette ki büszkén. – Ezt nézzétek meg! – Maga elé tartotta a kezét. Minden akaraterejét összeszedve megállította a remegését. – Majd én megmutatom nektek, ki a fene uralkodik itt! – kiáltotta az ártatlan ég felé. – Én! – ütött a mellkasára.

Azt hinni, hogy a gondolat ilyen sokáig élhet! Hogy a halál, a zűrzavar, a hódítás gondolatai talán egymillió évig lebegtek a bolygó ártalmatlannak tűnő, ám mérgezett levegőjében, egy valóságos emberre várva, hogy rajta, mint csatornán keresztül bontakoztathassák ki értelmetlen rosszindulatukat!

Most, hogy Sale kezdte jobban érezni magát, ostobaságnak tűnt az egész. Mindössze annyit kell tennem, gondolta, hogy ébren töltöm a hat éjszakát. Így nem fognak zaklatni. Amikor ébren vagyok, én uralom a helyzetet. Erősebb vagyok, mint azok az őrült királyok, meg kardcsörtető, pajzsverő, kürtfúvó, hülye törzseik. Ébren fogok maradni!

De vajon képes leszel rá? – tette fel magában a kérdést. Hat teljes éjszaka. Ébren.

Van kávé, vannak gyógyszerek, vannak könyvek és van kártya.

De hát már most fáradt vagyok, gondolta. Ki fogom bírni?

Nos, ha nem... akkor még mindig ott a pisztoly.

Hová lesznek ezek az őrült királyok, ha átküldesz egy golyót a színpadukon? Színház az egész világ? Nem. Te, Leonard Sale, te vagy a kis színpad. És ők a színészek. És mi van, ha átküldesz egy golyót a színfalakon, lerombolva a díszleteket, elpusztítva a függönyöket, tönkretéve a szerepeket? Vesszen a színpad, vesszenek a színészek mind, ha nem vigyáznak!

Először is ismét kapcsolatba kell lépnie a rádión Marsporttal. Ha valahogy meg tudnák siettetni a mentőhajót, akkor talán kibírná az érkezéséig. És egyébként is, figyelmeztetnie kell őket, miféle ártatlannak tűnő, mégis rémálmoktól és lázas látomásoktól terhes bolygó ez...

Egy teljes percig tartotta lenyomva a rádió billentyűjét. A szája összeszorult. A rádió nem működött.

Elküldte a segélykérő üzenetet, vette a választ, aztán felmondta a szolgálatot.

Ez a színtiszta irónia, gondolta. Most már csak egy dolgot tehet. Készítenie kell egy tervet.

El is készítette. Fogta a sárga ceruzát, és felvázolta megmenekülésének hat napos tervét.

Ma éjjel, írta, elolvasok még hat fejezetet a Háború és békéből. Hajnali négykor iszok egy forró feketét. Negyed ötkor előveszem a kártyát a hátizsákból, és kirakok tíz pasziánszot. Ennek el kell tartani fél hétig, amikor is – még egy kávé. Hétkor meghallgatom a Föld kora reggeli műsorait, már ha működik a rádió vevőegysége. Működik?

Kipróbálta. Nem működött.

Nos, írta, héttől nyolcig elénekelsz mindent dalt, amire csak emlékszel. Elszórakoztatod magad. Nyolctól kilencig Helen Kingre fogsz gondolni. Mindent felidézel róla. Bár... jobban meggondolva, már kezdheted is.

Ezt a pontot külön megjelölte.

A napok többi részét már aprólékosan megtervezte.

Ellenőrizte az egészségügyi csomagot. Több levél tablettát talált, amik segíthetnek ébren maradni. Óránként egy tabletta, hat napon át. Rendkívüli magabiztosság töltötte el.

– Jó szórakozást, lorr, Tylle!

Egy hatalmas korty forró kávéval nyelte le az első élénkítő-tablettát.

Nos, végül is választhatott Tolsztoj és Balzac, a kopogós römi, a kávé, a tabletták, a séta, még több Tolsztoj, még több Balzac, még több römi, még több pasziánsz közül. Eltelt az első nap, aztán a második és a harmadik is.

A negyedik napon csendben heverészett egy szikla árnyékában, előbb ötösével, majd tízesével elszámolva ezerig, hogy lekösse és ébren tartsa elméjét. A szeme már annyira elfáradt, hogy sűrűn meg kellett mosnia hideg vízzel. Nem bírt olvasni, hosogató fejfájások gyötörték. Annyira kimerült, hogy mozdulni sem tudott. A gyógyszerek teljesen elzsibbasztották. Egy viaszbábura emlékeztetett, teletömve mindenfélével, hogy egyfajta rémült éberség állapotában maradjon. A szeme üveg volt, a nyelve rozsdás lándzsa, az ujjaira mintha tűkkel teleszurkált szőrmekesztyűt húztak volna.

Az órája másodpercmutatójára tévedt a tekintete. Még egy másodperc, amivel kevesebbet kell várni, gondolta. Két másodperc, három másodperc, négy, öt, tíz, harminc, egy teljes perc. Már egy óra, amivel kevesebbet kell várni. Ó, hajó, siess kijelölt pályádon!

Halkan nevetni kezdett.

Mi történne, ha egyszerűen feladná, hagyná elsodorni magát az álomtól? Alvás, ah, alvás: esély az álomra. Színház az egész világ... Mi lenne, ha kimerültségében feladná az egyenlőtlen küzdelmet?

– íÍiíííííí! – A csaták fémjének magas, sivító figyelmeztetése.

Megborzongott A nyelve körbejárt száraz, reszelős szájában.

lorr és Tylle megvívnák ősi csatájukat.

Leonard Saln teljesen megőrülne.

És akármelyikük is győzne, elfoglalná ennek az őrültnek a romjait, a remegő, vadul nevető testet, hogy aztán tíz-húsz évig kóboroljon a bolygón, birtokba véve, fellengzősen masírozva, udvart tartva, nagyvonalú gesztusokat téve, fejeket lecsapatva, a belső, láthatatlan táncoslányokkal enyelegve. Leonard Sale-t pedig, már ami megmaradna belőle, elvezetnék valami rejlett barlangba, hogy ott aztán megfertőzzék húsz őrült év háborúinak férgei, rabságba vessék és kihasználják az ősi, idegen gondolatok.

Amikor a mentőhajó megérkezne, semmit sem találna. Sale-t egy diadalmas hadsereg tartaná fogságban a saját fejében, talán egy sziklarepedésben, fészekként, melybe lorr betelepedhetne gonosz megszállottságában.

A gondolattól majdnem kettétört.

Húsz év őrület. Húsz év szenvedés. Húsz év, mely során azt kellene tennie, amit nem akar. Húsz év őrjöngő háború, húsz év kettéhasítottság, húsz év rosszullét és remegés.

A feje lecsüggedt a két térde közé. A szeme kattogott, recsegett, halk zajokat kellett. A füle fáradtan pattogott,

– Aludj, aludj! – énekelték lágy, tengeri hangok.

Figyeljetek... figyeljetek, van egy ajánlatom, gondolta Leonard Sale. Figyelj, lorr, és te is, Tylle! lorr, te birtokba veheted a testemet hétfőn, szerdán és pénteken, Tylle, te pedig vasárnap, kedden és szombaton. A csütörtök a szabadnapom. Oké?

–Íííííííííiíii – énekelték a tenger hullámai, agyában zubogva.

– Ohhhhhhhhhhhhhh! – énekelték a távoli hangok halkan, lágyan.

Nos. mit szóltok hozzá? Áll az alku, lorr, Tylle?

– Nem! – mondta egy hang.

– Nem! – mondta egy másik.

Kapzsik vagytok, kapzsik, mind a ketten! – siránkozott Sale. A fene esne belétek!

Elaludt.

Ő volt Iorr, ujjain drágaköves gyűrűkkel, A rakétája mellett állt fel, s vak seregeknek parancsolva kinyújtotta kezét. Ő volt Iorr, az ékköves harcosok ősi uralkodója.

Ő volt Tylle, asszonyok szeretője, kutyák gyilkosa!

Öntudata valamely rejtett szegletétől vezérelve a keze rákúszott a csípőjére szíjazott pisztolytáskára. Az alvó kéz előhúzta a fegyvert. A kéz felemelkedett, a torkolat célra fordult.

Tylle és Iorr seregei megütköztek.

A pisztoly elsült.

A golyó végigszántotta Sale homlokát, és felébresztette.

Még hat óráig maradt ébren, végigküzdve az utolsó ostromot. Tudta, hogy már nincs remény. Kimosta és bekötötte a saját maga okozta sebet. Azt kívánta, bárcsak pontosabban célzott volna – túl lenne mindenen. Felnézett az égre. Még két nap. Még kettő. Gyere, hajó, gyere már! A kialvatlanság ólomsúllyal nehezedett rá.

Hiába. A hatodik óra végén már őrjöngött. Felvette a pisztolyt, aztán letette, ismét felvette, a fejéhez emelte, ráfeszítette az ujját a ravaszra, meggondolta magát, ismét felnézett az égre.

Leszállt az éj. Megpróbált olvasni, aztán eldobta a könyvet. Széttépte és elégette, csak hogy csináljon valamit.

Nagyon elfáradt. Még egy óra, döntötte el. Ha semmi sem történik, megölöm magam. Most már tényleg. Most megteszem.

Kibiztosítolta és letette maga mellé a földre a pisztolyt.

Nagyon nyugodt volt, bár fáradt. Most már vége lesz. Meghal.

Az órája percmutatóját nézte. Egy perc, öt perc, huszonöt perc.

Ekkor bukkant fel az égen a lángcsóva.

Annyira hihetetlen volt, hogy sírva fakadt.

– Egy rakéta – mondta, miközben felállt. – Egy rakéta! – kiáltotta a szemét dörzsölve. Rohanni kezdett,

A láng fényesebb, nagyobb lett, leereszkedett.

Tombolva integetett, futott, hátrahagyva pisztolyát, készleteit, mindent.

– Ezt nézzétek meg, Iorr, Tylle! Legyőztelek titeket, ti vademberek, ti szörnyetegek! Én győztem! Most már megmentenek! Én győztem, a fenébe is!

Rekedten nevetett a sziklákra, az égre, a kézfejére.

A rakéta leszállt. Leonard Sale imbolyogva várta, hogy az ajtaja feltáruljon.

– Isten veled, Iorr, Isten veled, Tylle! – kiáltotta diadalmasan, vigyorogva, égő szemmel.

– Ííiíi! – énekelte egy foszladozó dübörgés az időben.

– Ahhhhh! – haltak el a hangok.

A rakéta zsilipje szélesre tárult. Két ember ugrott ki rajta.

– Sale? – kiáltották. – Ez az ACDN–13. Vettük a vészjelzést, és úgy döntöttünk, érted jövünk. A marsporti hajó csak holnapután ér ide. Nekünk is jól jön egy kis pihenés. Úgy gondoltuk, felszedünk, itt töltjük az éjszakát, aztán tovább megyünk.

– Ne! – nyúlt meg Sale arca a rémülettől. – Ne töltsétek itt az éjszakát...

Nem bírt beszélni. A földre zuhant.

– Gyorsan! – kiáltotta egy hang a fölötte lévő elmosódott örvénylésben. – Adj neki egy adag folyékony tápszert, aztán egy nyugtatót! Táplálékra és pihenésre van szüksége.

– Nem kell pihenés! – sikoltotta Sale.

– Félrebeszél – állapította meg az egyik férfi halkan.

– Nem kell alvás! – sikoltotta Sale.

– Nyugi, nyugi! – mondta a férfi gyengéden. Egy tű szúródott Sale karjába.

Sale dobálni kezdte magát.

– Nem kell alvás, menjetek innen! – nyögte iszonyodva. – Ó, menjetek innen!

– Félrebeszél – magyarázta az egyik férfi. – A sokk.

– Nem kell nyugtató! – sikoltotta Sale.

A nyugtató beáramlott az ereibe.

– Ííííííiííí! – énekelték az ősi szelek.

– Ahhhhhhhh! – énekelték az ősi tengerek.

– Nem kell nyugtató, nem kell alvás, kérlek, ne, ne, ne! – sikoltotta Sale, próbálva felállni. – Nem... nem értitek!

– Nyugalom, öregem, most már biztonságban vagy, ne aggódj! – mondta megmentője fölé hajolva.

Leonard Sale elaludt. A két férfi fölötte állt.

Miközben nézték, Sale arcvonásai heves változásokon estek át. Felnyögött, felkiáltott, acsargott álmában. Az arcát érzelmek szántották fel. Szent, bűnös, ördög, szörnyeteg, a sötétség, a fény, az egy, a sok, egy sereg, a vákuum – minden, minden az arcán volt!

Vonaglott álmában.

– íííííií – tört elő a hang a szájából. – Ahhhhhhhhh! – hörögte.

– Mi a baja? – kérdezte az egyik megmentő.

– Nem tudom. Még nyugtatót?

– Még nyugtatót. Az idegei. Több alvásra van szüksége.

Beleszúrták a tűt a karjába. Sale rángott, nyáladzott, nyögdécselt.

Aztán egyszer csak, hirtelen meghalt.

Ott feküdt, a két férfi fölötte állt.

– Milyen kár! – szólalt meg az egyikük. – Te érted ezt?

– A sokk. Szerencsétlen flótás. Milyen kár! – Letakarták az arcát. – Láttál már ilyen arcot?

– Teljesen őrült.

– A magány. A sokk.

– Igen. Istenem, micsoda arc! Remélem, soha többé nem látok ilyet!

– Milyen kár! Itt várt ránk, megjöttünk, erre meghal.

Körülnéztek.

– Mit csináljunk? Itt töltsük az éjszakát?

– Igen. Jó egy kicsit kimozdulni a hajóból.

– Persze, előbb eltemetjük.

– Természetesen.

– Aztán a szabadban töltjük az éjszakát, a friss levegőn, rendben? Jó megint a szabadban lenni. Két teljes hét abban az átkozott hajóban!

– Rendben. Keresek egy helyet a sírnak. Csinálsz vacsorát?

– Persze.

– Hadd aludjunk igazán jól ma éjjel.

– Persze, persze.

Ástak egy sírt, és elmondtak fölötte egy imát. Szótlanul itták meg esti kávéjukat. Élvezték a bolygó édes levegőjét, és a gyönyörű eget, a csodálatos, ragyogó csillagokat nézték.

– Micsoda éjszaka! – mondták, miközben lefeküdtek.

– Szép álmokat! – mondta az egyik, az oldalára fordulva.

– Szép álmokat! – felelte a másik.

Elaludtak.